Legyél a lakótársam!

Most jöttem vissza Budapestről, hazaugrottam négy napra. A feltöltődés nagyon jól sikerült, ezúton is köszönöm mindenkinek. Sajnos nem sikerült mindenkivel találkoznom, akivel szerettem volna, de azért nagyjából igen. Egy dolog viszont teljesen egyértelműen kiderült, ami nincs otthon, és nagyon hiányzott. Ha meg végleg hazamegyek, akkor nem tudom, hogy hogyan fogom kibírni a hiányt. A lakótársamról van szó. Hogy ne legyen olyan fájó, amikor végleg el kell hagynom Berlint, ezennel lakótársdublőr-versenyt hirdetek. Íme a nevezés előfeltételei:

1. Legyél végtelenül buta.
2. Beszélj ostobaságokat, sok ismétléssel. A beszéded legyen inkább motyogás, viszont folyamatos. A motyogás tökélyre fejleszthető előredöntött vállakkal és összehúzott nyakkal. Fontos, hogy mindig negatív dolgokat motyogjál, hogy áradjon belőled a rosszkedv.
   
3. Amint megérkezel haza, vesd rá magad a TV távirányítójára, és egész este (hétvégén egész nap) ülj előtte, keseregve, hogy miért nincsenek normális műsorok egyik adón sem. Ezt akkor is tedd meg, amikor a nappaliban (ahol a TV is van) ülök a vendégeimmel.
   
4. Egyél bele gátlástalanul a kajámba. Amikor viszont szólok, hogy ne tedd többet, akkor mondd megszeppenve, hogy jó, de utána kérdezd meg a megdézsmált cuccaimról, hogy hol vettem őket egyébként, mert nagyon finomak voltak, de te nem találtál olyat a boltban.
5. Ne mondd, hogy köszönöm, ne dicsérj. Ha dicsérsz, úgy tedd, hogy a végére mindig tedd oda gondolatban, hogy a basszam meg. (Pl: De szép cipőd van! Nekem bezzeg nincs ilyen, bazdmeg.)
6. Használj a következő kifejezések közül legalább egyet minden mondatodban: irgendwie (valahogy), ich hab' kein Bock (nincs kedvem), ehrlich gesagt (őszintén szólva), jetzt (most). Ha egy mondatban szerepel (Ehrlich gesagt hab ich kein Bock jetzt irgendwie.), az a kedvencem. Ez bátran bevethető mindenre, pl arra is, hogy meg lehetne spórolni egy csomó pénzt, minimális erőfeszítéssel (Ich hab kein Bock jetzt zu sparen.)
7. Legyél döntésképtelen, mindenben.
8. Takaríts unalmadban.
9. Igyál egyfolytában kávét. Ha nincs rá éppen alkalmad, akkor panaszkodj mindenkinek folyamatosan arról, hogy neked kávéra van szükséged, mert fáradt vagy és fel kell ébredned. Közben arról is panaszkodj, hogy a kávétól mindig fáradt leszel. A kettő között semmiképpen ne keress cserébe ellentmondást.
10. Végül pedig: miközben a világ egyik legjobb nagyvárosában van lehetőséged öt hónapot eltölteni (ahova egyébként kizárólag vízummal tudsz belépni, azt sem egyszerűen) csomó új és jófej emberrel, te inkább ülj otthon, ne menj senkivel sehova, csak a legeslegeslegritkább esetben.

Nevezni lehet a Lakótársad leszek! jeligére. A prototípus pedig ő.

International cuisine I.

Berlinben minden van. Különösen érzékletes ez Kreuzbergtől 5 percre, ahol lakom. Két hónap után meg vagyok arról győződve, hogy ami nincs Kreuzbergben, az nem is létezik. Így van ez természetesen a különféle nemzetek (gyors)éttermeivel is. Még berlini tartózkodásunk elején elhatároztuk, hogy minden héten egyszer valami más nemzetközi helyen fogunk enni. Ezt képtelenség betartani, mert sajnos túl nagy a választék, és az árak sem túl magasak. Persze nem nagy éttermekbe ülünk be, azt nem tudnánk megfizetni. Van bőven más. Természetesen minden alkalommal készítettem fényképet, hogy csorogjon a nyálatok nektek is!

Mi mással lehetne kezdeni, mint egy igazi Berliner Currywursttal? A kolbász semmi extra, a ketchup szintén nem, amit rányomnak, viszont jól megszórják curryporral. Általában sült krumplival eszik, nekem zsömlével is bőven sok volt. Helyszín: Ostbahnhof (de egyébként kb minden harmadik méteren van rá lehetőség a városban.
Indiait nem Kreuzbergben ettünk, mert Anya ajánlott máshol egy jó helyet. Italnak a furcsa és kimondhatatlan nevű kaja mellé elengedhetetlen a mangó lassi. A főételt mindenkinek külön hozzák ki egy kisebb tálban, de a rizst egy nagyban hozták mindenkinek. Ha elfogyott, lehetett újabb adagot kérni. Helyszín: Oranienburger strasse, zsinagóga mellett.
Messze a legeslegjobb felfedezésünk a szusizó. 12 és 22:30 között féláron lehet kapni minden szusit, tehát gyakorlatilag lehetetlen úgy odamenni, hogy ne tudnánk néhány euróból degeszre zabálni magunkat. A néhány azt jelenti, hogy a maximum, amit eddig fizettem, az 5 euró volt, de abban ital is volt, és annyi makit ettem, hogy a végén szégyenszemre majdnem ott kellett hagynom egyet, de legyűrtem. Egy papírkára kell felírni a kért étel számát, ez nyilván a japán szakácsoknak is, meg a vevőknek is egyszerűbb, nem pazarolják egymás idejét a nyelvtörők gyakorlásával. A kaja sokkal olcsóbb, mint otthon bárhol, és a szemünk láttára csinálják meg, villámsebességgel. Helyszín: Oranienstrasse és Adalbertstrasse sarka.

A videó sajnos ferde, akkor még nem tudtam kezelni a telefonomat eléggé. Az viszont a szusik elkészítése mellett látszik rajta, hogy a szakácsok nem voltak túl lelkesek, amikor észrevették, hogy videózok.

A kínai gyorsétterem nem olyan, mint otthon, de azért a minőségtől itt sem kellett hanyatt vágódni. Legalább a tálalásra jobban odafigyelnek. Csípős-savanyú levest ettem és sült csirkét tésztával meg édes-savanyú mártással. A China Box egy étteremlánc, belül mindennél giccsesebb, arról sajnos nem csináltam képet. Helyszín: Oranienstrasse és Adalbertstrasse sarka.
Nem csak ázsiai kaják vannak természetesen, bár azok azért kevésbé egzotikusak. Olasz éttermet is ki kellett próbálnunk. A csodálatos nevű Piccola Romanticában gorgonzolás gnocchit ettem, megérte. A pizza ruccolás, Dani és Wiebke ették, szintén igen jó volt. Helyszín: Oranienstrasse és Adalbertstrasse sarka (a világ közepe, mint látjátok).
Szintén kimagasló volt a thai étterem. A pincér is egy külön élmény volt, úgy tűnt, kifejezetten élvezi, hogy tanáccsal láthat el minket az ételválasztásnál, pedig nyilván elmondta már párszor a mondókáját. Még azt is elmesélte utána, hogy ő már 40 éve Kreuzbergben él, ahol minden változik folyamatosan, így azt gondolja, hogy neki is tartania kell a ritmust, pörögni kell, felzárkózni. Az első képen hátulról látható a fickó. Hússal töltött tasakok voltak a levesben meg egy csomó zöldség, a főétel megint megjegyezhetetlen volt, de nagy rajongója lettem általa a zöld currynek. A harmadik képen az én tálam mögött Wiebke vörös curryje van, szintén nagyon jó cucc. Helyszín: Skalitzerstrasse 95.
Folyt.köv.
Csámm.

Sommer Sonne Cabrio

Van Berlinben egy elhagyatott vidámpark, amit ma délután meg akartunk tekinteni. Sajnos bemenni nem lehetett, de vezetések vannak - majd legközelebb. A park története egyébként elég érdekes, a 70-es években igazi modern és szuper vidámpark volt, de azóta minden úgy is maradt. Egészen 2002ig, amikor is egyik napról a másikra szétszedték a parkot, és a tulajdonos a használható gépeket kivitte Peruba, hogy ott felépítsen egy új parkot belőle. Németországban akadt egy-két korrupciós és egyéb tisztázatlan ügye, nyilván ezért. De Peruban sem sikerült sokáig a felszínen tartania magát, pár évvel később elkapták 180 kiló kokainnal, most böriben van.

A park nincs messze a metrómegállótól, egy ligeten keresztül vezet az út. A liget előtt még a következő fogadott minket:

Igen, ez egy Condomat, azaz egy óvszer-automata. Vajon miért pont ott? Ki tudja. A liget és végül a régi vidámpark főbejárata, már nem túl vidám látvány. Körbe-körbe viszont mindenféle hagymák teremtek, kellemes illat volt a környéken.
Körbesétáltuk a parkot, még megvolt az óriáskerék és az elefántok meg a dinók, bár egy pár figura már felborult.
Úgy tűnik, nem mindenki szereti a zsiráfokat.
Viszont a kisvasút miatt tényleg mindenképpen vissza kell egyszer jönni ide, a vezetések végén ugyanis ezekkel lehet körbemenni a parkban.

Közben elérkeztünk a folyóparthoz, ahol láthatóan hatalmas buli volt. Hallottunk valami zenét a közelből, gondoltuk, valami jó kis majális az első igazi tavaszi hétvégén, nézzük meg. Még nem döntöttem el, hogy ezt jól tettük-e, mert igaz, hogy nagy élmény volt, de maradandó károsodást szenvedtem. Amikor megérkeztünk, bűbájosnak tűnt a sörkert, keringőző idősebb párokkal, nagyon édesek voltak. Érdemes megnézni a videót, mert nem csak a táncolók vannak rajta, hanem az egész kert. Külön vicces, hogy a sörkertben volt egy Burger King.

Hirtelen viszont a bájos keringőzene átváltott a legalja NDK népfesztiválba, a legalja német prolik legnagyobb örömére. Mi annyiban vettünk részt ezen, hogy ittunk sört, ettünk perecet, gépi fagyit meg virslit mustárral, de egyébként aktívan próbáltunk elbújni egy 60as Jürgen elől, aki sasként keringet egy-egy szám után a padok között, következő táncpartnerét keresve, és végül mindig volt egy új hölgy, aki nem tudott ellenállni bájainak. A legjobb mégis a következő videón szereplő bácsika volt, sokan megirigyelnék a csípőmozgását szerintem.

Egyszerűen elképesztő volt az egész. Minden volt, amit akartok a Csericseri léditől Lady Gagáig (legalábbis ezeket voltunk képesek felismerni). Mindenre ropták, szünet nélkül. És azért amellett, hogy remekül szórakoztunk, az is igaz, hogy elég menő kimenni 60+ korban a parkba vasárnap délután csörögni, ahelyett, hogy otthon a tévét néznék vagy a galambokat etetnék a padon. Valószínűleg ezt csinálják egyébként évtizedek óta, a következő generáció viszont sajnos elég foghíjasan képviseltette magát.

És akkor íme a legújabb kedvenc számom, aminek fülbemászó dallamát nem bírom feledni. Jó szórakozást hozzá mindenkinek. :)

Ezt is ki kellett már próbálnom

Évek óta rinyálok mindenkinek, hogy egyszer ki kéne próbálnom a karaokét, de nem merem. Jelentem, túl vagyok rajta. Tegnap egy kisebb csapattal elmentünk egy bárba, ahol kizárólag a karaokéról szólt minden. Elég sok nyelven voltak számok, szerencsére még vietnamiul és thai nyelven is. Mikor hívott az egyik lány délután, hogy akarunk-e velük menni, persze azonnal eszembe jutott, hogy kéne, de nem merem, de egyszer mégiscsak ki kéne próbálni, jó, de nem most és nem így, meg különben is. De aztán az is eszembe jutott, hogy amióta Berlinben vagyok, egyszer sem voltam még bulizni (se Anna, se Irina, Irina még mindig nem). Drezdában sokáig ücsörögtünk néha bárokban, de azért az nem ugyanaz.

Rábeszéltem Nórit és Danit is, hogy itt az alkalom, az előzetesen megbeszélt másik program helyett karaoke legyen. Előtte feljöttek hozzám, Dani valamilyen megmagyarázhatatlan okból vörösbort hozott, úgyhogy mi Nórival saciztunk. Csak a Mayer hiányzott ehhez. :)

Mikor mindenki választott a bárban számot, akkor derült ki számomra, hogy a többiek mind együtt énekelnek, csak én akartam egyedül (sokkterápia). Meg Tim (a nagyon vallásos amerikai srác), de ő egy kicsit tapasztaltabb ezen a téren, régóta énekel... Na, ekkor kezdtem el igazán félni. Ezen semmit sem segített a mindennél cukibb új ruhám sem, aminek beszerzésén előző nap spóroltam egy kis pénzt. Félelmem egyre jobban fokozódott, komolyan fontolgattam a lehetőséget, hogy eltűnök egy kis időre, pont, amikor én kerülnék sorra. Nyilván nem lett volna feltűnő.

Na de végül sorra kerültem, minden egyes porcikám reszketett. A DJ jófej volt, próbált megnyugtatni, meg rendelt egy nagy tapsot a közönségtől, hogy bátrabb legyek. Nem lettem, de ez a hangomon szerencsére nem hallatszott nagyon. Végül egész jó lett, a szám végére bele is jöttem, bár tény, hogy nem volt hosszú.

És persze a legfontosabb, hogy mit választottam. Nem akartam nehezet, mert annál nincs szánalmasabb, mint amikor valaki egy nehéz dalt választ, amit aztán hamisan vagy nem hamisan, de agyontrilláz. Csak azért, hogy bebizonyítsa, mennyire fasza énekes. Nagyon rájátszós. Na, szóval Beatles, We can work it out. Azért is, mert van egy sora ("Only time will tell if I am right or I am wrong"), amit először a tavalyi EP-választás előtt fedeztem fel igazán magamnak. A problémát most nem próbálnám meg feloldani... A lényeg, hogy nagyon szeretem a számot, ezért választottam.

A performanszról készült Daninak köszönhetően (ferde) videó is. Vicces, vicces, de azért ne felejtsük el, hogy ez volt az első kísérletem. Külön szeretném felhívni a figyelmet a videó első néhány másodpercében hallható beszélgetésre. Nóri megkérdezi, hogy mi van, ha én nem szeretném, hogy videóra vegye, mire Dani vidáman közli, hogy nem baj. ...

Most pedig már készen állok a régen megbeszélt ígéretek beváltására is. Ez azt jelenti, hogy Eszterrel el kell énekelnünk valami cuki chickflick betétdalát, és Andrissal a California dreaminget :)

Most már csak az ejtőernyőzésre kell rávennem magam, de ami késik, nem múlik :)

Amikor nem ülésezik a Bundestag

Mar többen nehezményezték, hogy nem írok egy ideje blogbejegyzést. Ennek rendkívül prózai okai vannak. Nem történik ugyanis semmi. Az elmúlt két hétben kizárólag pletykákkal gazdagodtam, az érdekes lehet, talán meg is írom. És persze voltam Prágában, az nagyon jó volt, de azt nem írom meg :)

Na de nézzük, hogy mi újság mostanában a Bundestagban. Itt nem úgy van, mint otthon, hogy minden heten 2-3 napig van parlament, aztán mindenki mehet a saját körzetebe, hanem elvileg váltott hetekkel működik, tehát egy hét parlament, egy hét körzet. Ez persze nem mindig működik, föleg technikai okok miatt. Most volt húsvéti szünet, amiatt is borult pl a rend. Most éppen harmadik hete nem ülésezik a Bundestag, jövő heten mar szerencsére fog. Mert mi történik a fennmaradó hetekben? A világon semmi. Nekem pl eddig egész heten ha volt összesen 3 órányi munkám. Pedig kormánypart az FDP, csak hat ilyenkor nem Berlinen van a hangsúly, hanem a választókörzetekben. Meg ugye nem is nagy ember az én képviselőm. Az időbeosztást egyébként nagyon pontosan lehet tudni, a mindenfele berlini programokra szóló meghívok szinte kizárólag az üléshetekre vonatkoznak. Minden lobbista és egyéb érdekszervezet tudja, hogy mikor érdemes Berlinben keresni a képviselőket, akkor viszont keresik is őket rendesen.

Az IPS is az ülésmentes hetekre szokta időzíteni az utazásainkat, csak sajnos az 5. csoportnak ezt most nem sikerült valamiért megoldani. Mindenki volt a múlt heten valahol, csak mi nem, ami azt jelenti, hogy mar két hete az irodáinkban unatkozunk nagyrészt. Nem mintha nem lett volna mit olvasgatnom a neten egyébként...

Most éppen hazaengedtek szerencsére, úgyhogy megyek és főzök vacsorát az esti vendégeimnek! Mert meg mindig nincs itthon a lakótársam :)

Feltámadás, szavazás, Bach

Túl vagyok rajta, leszavaztam. Nem volt egyszerű a döntés, de legalább most azt érzem, hogy tükörbe tudok nézni. Nekem ez volt a legfontosabb. A reggelem egy családi reggelivel indult a bátyáméknál, volt a terülj-terülj asztalkámon mindenféle jó.
A hosszúra nyúlt reggeli után kezdődött a nap lényegi része, elmentünk a követségre. Jó magyar szokás szerint rögtön a bejáratban lehelózott minket egy nyikhaj, de láthatóan nagyon örült, hogy szavazni jöttünk. Mint ahogy egyébként a bizottság, de még a biztonsági őr bácsi is. Egyesével mentünk be a terembe, ami azért húzódott sokáig, mert nem volt olyan egyszerű szavazni, mint otthon. Megkaptuk a saját választókörzetünk szavazólapjait, amit lezárt kis borítékba kellett tenni, majd azt egy adatainkkal kitöltött papírral együtt egy nagy borítékba beletenni, és még azt is alá kellett írni a ragasztásnál. Szóval megdolgoztunk a szavazatunkért, azt biztos. Maga a szavazófüle nagyon félelmetes volt, egy sötét doboz volt, amiben csak egy kicsi olvasólámpa világított. Kiváló díszlet...
Pest megye 10. vk listás szavazólap, még kitöltetlenül.A szavazólapjaimat tartalmazó kis boríték.
És hogy kire szavaztam végül? Mint mondtam, nem volt egyszerű a döntés. Nagyon nem. Sokáig érvénytelenül akartam szavazni, de annak tényleg semmi értelme nincsen. Mindig el voltam eddig kényeztetve, teljesen egyértelmű volt mindig, hogy kire fogok szavazni, de most ez nem ment. Nem akartam a Fideszre szavazni, és nem azért, mert azt gondolom, hogy Orbán Viktor maga a sátán, hanem mert nem szeretem a Fideszt, kész. A szocikra szintén nem, abból elég volt, köszönjük szépen. Az LMP-re azért nem akartam szavazni, mert nem vagyok hajlandó egy helyenként naív, helyenként álnaív pártra szavazni, akik pl nem értik hogy a nagy pártok miért gyűjtenek több cédulát, mint amennyi minimálisan kell. Meg ugye antikapitalisták. Maradt kb az MDF, amit szintén nem szeretek, de legalább már nem maradt belőle sok, annyi embert kizártak belőle. Viszont ott van hazánk és a liberalizmus két megmentője az országos lista első 10 helyének egyikén. De jó lenne, ha lenne egy kis párt a parlamentben. Na, ez volt az érvelésem.

De emellett sajnos ott volt még az egyéni szavazat is, ahol megint ki kellett találnom valamit, mert nem volt MDF-es jelölt (biztos kizárták a régit vagy kilépett tüntetőleg Bokros miatt). Biztos vagyok benne, hogy úgyis a Fideszes fog nyerni, és végül rá szavaztam. Egyrészt, mert a többieknek még töredékszavazatot sem szerettem volna adni, másrészt meg nem szeretnék második fordulót. Szépen nyerje meg a kiváló operaénekes úr elsőre a mandátumot, és ne legyen még egy környi szenvedés a Jobbikossal, aki úgyis továbbjutna. Legalább tudok tükörbe nézni. Bár ha valaki mondjuk pár éve azt mondja nekem, hogy 2010 tavaszán így fogok szavazni, nem nagyon hittem volna el...

Büszke viszont nem vagyok erre egyáltalán. Szerencsére már jó előre kitaláltam, hogy elmegyek koncertre, amit meg is tettem, a berlini Dómban hallgattuk meg este Bach Húsvéti oratóriumát és Mozart Koronázási miséjét. Fantasztikus élmény volt, tényleg jót tett a sebzett kis lelkemnek. Külön szeretném kiemelni a szoprán szólistát, fogalmam sincs, mennyire ismert Stephanie Petitlaurent, de akinek alkalma van rá, hallgassa meg. A következő klipet, amely tétel nekem a legjobban tetszett, azoknak küldöm, akiknek szintén szükségük lesz rá a jövő héten.


A mai nap után meg mi mást mondhatnék?

Agnus dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis, dona nobis pacem.

Szczecin/Stettin

Néhányan valami speciális csoportos kedvezményes vonatjeggyel elmentünk megnézni a lengyel Stettin városkát. Vagy nevezzük Szczecinnek, mert különben Merker kollégától megint megkapom, hogy revizionista vagyok. De mindegy is, nem érte meg különösebben az utazás. A Dávid által ajánlott Zureket megkóstoltam, ami egy raguszerű leves, az jó volt. Meg az utolsó złotyijaimból vettem Zubrovkát, nyilván az is jó lesz.

A város alapvetően csúnya és nem túl sok a látnivaló sem. Persze, ezt is eléggé megviselte a háború meg a szocializmus, de akkor is. De láttam most már ezt is. A jó része a II. világháborús bunker volt, ahol kaptunk egy másfél órás vezetést. Ez kicsit megviselte a társaságot, nem csak a sokszor szándékos nyomasztás miatt, hanem mert a 3,5 m vastag betonfalak alatt-között kicsit hideg volt. A vezetés amúgy zseniális volt, tőle:
Penetráns akcentussal elmondta, hogy máj dzsörmen iz nát szogud ez máj inglis szo áj vil szpik inglis tuju. Ha ez igaz, egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi, hogy vajon hogy beszélhet németül. De azért Andris idegenvezetésénél szerencsére kategóriákkal jobb volt, végül is a lényeget lehetett érteni. Érdemes megfigyelni a nő válláról lógó szerkezetet, ami egy magnó, amiről néha, ha megunta a magyarázást, (normális) angol ismertetőket játszott be. Volt ahhoz minden, légósziréna, szimulált sikoltozás, lélekrengető zene. Ezáltal viszont inkább száni lett a bemutató. Ami viszont érdekes volt, az az eredeti feliratok helyreállítása a bunker falán: "A rémhírek terjesztése hazaárulás!", "Őrizd meg a nyugalmadat!", "Minden bombázásnál gondolj arra, hogy ezt a háborút Hitler kezdte!", és az elmaradhatatlan "Tilos a dohányzás".
A bunker után még egy érdekeset láttunk, templomból kiáramló embereket. Majdnem mindegyiknek a kezében volt egy kis kosárka. Végül megkérdeztünk egy anyát a lányával, hogy mi az. Közös nyelven nem igazán beszéltünk, úgyhogy végül egy laza angol-német-lengyel-bolgár-magyar egyveleg végén megtudtuk, hogy ez egy húsvét szombati hagyomány, otthon összekészítenek egy kosarat mindenféle kajával, amit a pap megáld a templomban, és másnap meg lehet enni.
Utána csak rossz jött. Szar volt a kaja, amit ebédre ettünk, persze a Zureket kivéve. Aztán meg kellett persze kóstolni a szczecini vodkát is, amit kávéban kaptunk, kár volt érte. És még vizet is csak kínkeservesen tudtam fakasztani.
Aztán végre elindultunk hazafelé, amikor is megvettem a már említett Zubrovkát. Természetesen Sacit fogok belőle készíteni, és Mayer Dani egészségére fogok koccintani!

Heinrich Böll Alapítvány, Drezda

Az előző bejegyzésben már leírtam a helyszínt, most a programokat fogom. Összesen az öt hónap alatt a csoportunkkal 6 különböző alapítványi utazásunk van. Nekünk az elsőt a zöld párt alapítványa szervezte. Én nem különösebben lepődtem meg az alapítványok intézményén, de mint kiderült, ez a forma kizárólag Németországban és Magyarországon létezik. Persze a németeknél máshogy, mint otthon. A legfontosabb különbség, hogy az alapítványok nem csak papíron csinálnak úgy, mintha függetlenek lennének, hanem tényleg törekszenek is erre, nem szellemileg, hanem pénzügyileg. A két legérzékletesebb példa, hogy az alapítványok vezetését a tagság választja (nálunk se tagság, se választás), és annyira vigyáznak arra, hogy nehogy bele lehessen kötni a párt kampányfinanszírozásába, hogy a választások előtt az alapítványok inkább nem is szerveznek semmilyen nyilvános eseményt (hát ez sem így van nálunk).

A tréning témája egyébként meglepő módon nem a környezetvédelem volt, hanem elsősorban a sachseni szélsőjobb. Ebben a tartományban valamiért különösen erősek a nácik. Igen, náciknak hívja őket a közbeszéd, akár nyíltan is, nincsenek ebből a szempontból skrupulusok. A párt szavazataránya szerencsére már nem olyan nagy, mint pár éve még volt, viszont a mindennapi erőszak és idegenellenesség nem nagyon csökkent. Voltunk két előadáson Pirnában, ahol különösen erősek a nácik. Az egyiket egy civil szervezet vezetője tartotta, akik az áldozatok segítésével foglalkoznak. Nem csak jogi, de akár pszichológiai segítséget is nyújtanak, persze csak akkor, ha igény van rá. Annyira jól működnek már, hogy ha valami, szélsőségekhez kapcsolódó esemény történik a városban, a rendőrség sokszor hozzájuk fordul információkért. A másik előadás szintén egy civil kezdeményezésről szólt. Ők azt akarják elérni képzésekkel, hogy ha az emberek látnak valamit az utcán, akkor ne nézzenek félre, hanem lépjenek közbe, és ha tudják, akadályozzák meg, hogy nagy baj történjen. Ezek nagyrészt akkor jöttek létre, amikor Sachsenben megerősödött a náci párt, közösségi ellenreakcióként.

A legérdekesebbek persze mindig a beszélgetések voltak, amikor sokan elmesélték, hogy az ő országukban hogyan működnek a dolgok. A 21 ember 19 különböző országból jött, szóval voltak különbségek rendesen.

A társaság egyébként tényleg jó volt. Előzetesen is azt gondoltam, hogy jó lesz az utazás, de azért az emberektől féltem kicsit. De abszolúte kellemes csalódás volt. Voltak klikkesedések, voltak pletykák, sztorik, de nem szakadt szét a csapat igazán. Egyetlen ember volt, aki láthatóan kilógott, az a szerencsétlen lakótársam volt. Szegény, nem csak hogy nem tudta követni sokszor az eseményeket, hanem ennek még hangot is adott, ilyenkor láttam a többiek arcán a megütközést. Sajnos nem tudom megállapítani, hogy mennyire érzékelte a helyzetet. A legkínosabb jelenet a búcsúkörben volt, tehát a negyedik nap végén. Akkor az egyik fiú megszólította a lányt, de a vezetéknevét mondta. A srác egy jólelkű kisfiú, teljesen egyértelmű volt, hogy nem direkt csinálta, hanem azt hitte, hogy az a vezetékneve. Ami persze a srácról is elmond egyet s mást, de érzékelteti azt is, hogy mennyire nem volt benne a társaságban a lány. Erre bután elkezdett vihogni, hogy az nem a keresztneve, és zavarba is jött egy kicsit, de aztán meg mondta tovább a véleményét. Erre mondom, hogy nem tudom megállapítani, hogy érzékeli-e a helyzetet. Lehet, hogy csak nagyon jó színésznő. (Amúgy ma végre rászántam magam a hetek óta a levegőben lógó probléma artikulálására, szóltam neki, hogy ha legközelebb szeretne enni valamelyik kajámból, akkor előtte kérdezze meg. Eddig ugyanis nyugodtan eszegette a mézemet, majonézemet, mustáromat stb. Ez persze önmagában nem lenne gáz, de gyakorlatilag megette az egészet, szó nélkül, és unom, hogy folyton újat kell vennem. Mondta, hogy oké, de úgy egy perc múlva megkérdezte, hogy azt a jó kis szószt hol vettem, mert az neki mennyire ízlik. Egyszerűen köpni-nyelni nem tudtam erre.)

Ami a legjobban összekötötte a csapatot, az az állandó alvás volt. Esténként persze voltak bulik, ez mégsem indokolta azt, hogy amint elkezdődött egy előadás, elkezdtek kókadozni a fejek. Voltak persze unalmasabbak is, de a legjobbakon is elaludt mindig néhány ember. Nagyon kínosan éreztük magunkat, de nem nagyon tudtunk ellene mit tenni. Én úgy próbáltam kompenzálni a pár perces kimaradások után, hogy amikor cserébe felébredtem, gyorsan feltettem néhány kérdést, vagy elmondtam, hogy a tárgyalt helyzet hogy áll Magyarországon, ez be is jött. Ráadásul a szállás fantasztikus volt, az ágyak pl sokkal, de sokkal kényelmesebbek voltak, mint a berliniek, úgyhogy az is központi téma volt. Az szervezők meg is jegyezték, hogy de álmos egy csoport vagyunk. Nem volt szerencsére gáz, mert egyrészt lazák voltak az alapítványosok, meg nyilván látták, hogy egyébként nagyon élvezzük az egészet.

Most Németországban hosszú hétvége következik, mert nem csak a húsvét hétfő, hanem a nagypéntek is szünnap. Nagyon sokan hazamentek vagy elutaznak valahova pár napra, pl Amszterdamba. Én sajnos nem mehetek a rohadt választás miatt. Csak tudnám, mi értelme van szavaznom...

Plakátok az utcáról:
(Németország szar és erre ti vagytok a bizonyítékok.)(A fasizmusnak égnie kell.)

Drezda, Bautzen, Pirna

Tegnap este hazaértünk az első kirándulásról. Drezdában voltunk négy napot, illetve a harmadik napon a környéken mentünk el két kisebb településre. Még egyik helyen sem voltam soha előtte, úgyhogy örültem, hogy láthattam. Nem mintha persze lenne bármilyen része Németországnak, amit annyira ismernék, hogy unhatnám. A szervezés nagyon jó volt abból a szempontból, hogy voltak vezetések is a városban, de elég szabadidőt hagytak arra is, hogy magunktól mászkáljunk, vagy azt csináljuk, amihez éppen kedvünk van. Első nap csoportos városfelfedezés volt, minden kisebb csoport kapott egy feladatsort, amit ha megoldottunk, akkor megkaptuk az étterem nevét, ahol este a vacsora volt. Megküzdöttünk néhány kérdéssel, de legalább jól elszórakoztunk vele. Közben az utcán megkértünk valakit, hogy csináljon rólunk egy csoportképet, íme:
Amikor viszont visszanéztem a képeket, felfedeztem, hogy a leányka magáról is készített egy képet. Nem vette észre, hogy fordítva tarja a kamerát, mikor szóltam neki, úgy tűnik, már késő volt, és megörökítette magát is. Szerencsétlenen napokig röhögtünk.

Drezda egyébként furcsa város. Először vasárnap délután-este láttuk, és nagyon kihalt volt. Ehhez még hozzájárult a város ellentmondásossága. 1945-ben szinte a teljes várost lebombázták, az egészet újra kellett építeni. Viszont nem mindent állítottak helyre, sok helyen sokkal egyszerűbb volt panelépületeket felhúzni. De ezek nem negyedekre különülnek el pl, hanem egymás mellett állnak. Itt egy régi, renovált ház vagy a Zwinger, az utca másik oldalán meg egy panelsor. Rettenetesen nyomasztó volt. A képekből ez azért szerencsére nem annyira látszik. Azért mondom, hogy szerencsére, mert mégiscsak jó volt az a Drezda.

Megnéztük a híres Frauenkirchét is, ami polgári összefogás eredményeként épülhetett újra. Kívülről egész szép, szépen megcsinálták. Belülről viszont sokkolóan giccses volt, a műbarokk elemeknek és színeknek köszönhetően olyan volt az egész, mint egy gyümölcsfagyi kehely, megszórva egy kis darált dióval. Nem is csináltam képet róla. Meg arról sem, amikor beültünk a helyi romkocsmák egyikébe, meg amikor az Újvárosban sétáltunk. Ott végre láttam egy kis rendes életet is, akkor szerettük meg a várost.

Kedden azért mentünk Bautzenbe, mert ott volt a hírhedt börtön, ahol a DDR a politikai foglyait tartotta. A XX. század legelejétől börtön volt, de az újraegyesülés után inkább múzeumot csináltak belőle, nem maradt meg börtön. Akaratlanul is sokszor a Terror Háza jutott eszembe a vezetés közben. Miközben érezhető volt a hely nyomasztó szelleme, egy pillanatig nem éreztem, hogy direktbe össze akarnák szorítani a torkomat. Tökéletesen tárgyilagosan magyaráztak el mindent, de ugyanakkor nem érzéketlenül. Pedig egy pár dolgot látott az az épület is.
A második kép már a városban készült. Ezt nem is érintette annyira a háború, és fel is újították rendesen 20 éve. Olyan volt az egész, mint egy kis ékszeres dobozka, nagyon cuki a városka. Pirna is, ami a következő állomás volt. Ott fényképeztem a következő házat, aminek a tetején a Sachsenben nagyon jellemző "szemek" vannak.
Drezdában még voltunk az utolsó napon a Max Planck intézet genetikai részében. Voltak génmódosított zebrahalak, meg a nagy szenzáció, az axelotl. Ennek a furcsa állatkának az a különlegessége, hogy korlátlanul tudja magát regenerálni. Nem csak a farkát, mint a gyík, hanem a végtagjait is, sőt, ha a szívének 40%-át kivágják, akkor azt is újra tudja növeszteni. A sztárpéldányt Caroline-nek hívják, tényleg nagyon édes.