Vége

Megyek haza holnap. Még nem realizáltam igazán, hogy vége ennek a berlini 5 hónapnak. Néha voltak mélypontok, de utólag persze úgy tűnik, mintha nagyon gyorsan eltelt volna az egész. Most az össznépi búcsú folyik itt napok óta, amit eleve gyűlölök. Én igyekeztem diszkréten megoldani a dolgot, mindenkitől külön elköszöntem, akitől szerettem volna, de nem rendeztem zokogós jeleneteket az utcán, mint néhányan mások.

Még csütörtökön bementem a Bundestagba utoljára együtt ebédelni a srácokkal, Matthiasszal és Martinnal. Végig halálra szórakozták magukat rajtam, de ettől legalább vicces lett a búcsú. Mindenáron azt akarták, hogy sírjak, mert a szomszéd irodában lévő lány egy nappal előttem köszönt el, és ő bezzeg sírt. Mindenféle technikákkal akartak rávenni, hogy végre érzékenyüljek el, úgyhogy nem fulladt kínos makogásba a búcsúzkodás, sokat nevettünk.

Hiányozni fognak az emberek, Berlin. Az, hogy nem meglepő, ha az emberek mosolyognak az utcán, és eleve, kedvesek. Hiányozni fog a hihetetlen korrektség, ahogy általánosan hozzáállnak dolgokhoz. Meg persze a többi ösztöndíjas. Vannak közöttük jónéhányan, akikkel tényleg szívesen tartom a kapcsolatot, és amikor meghívtam őket Budapestre, akkor azt nem csak udvariasságból mondtam, hanem komolyan is gondoltam. Néhányan pedig komolyan is válaszoltak szerencsére.

Ami viszont nem fog hiányozni, az pl a lakótársam. Vele szintén nem volt könnyes a búcsú, inkább kényszeredett. Kifejezetten felvidít a gondolat, hogy nagy valószínűséggel soha többet nem fogok vele találkozni. De nem fog hiányozni a németek precizitásmániája sem, a mindenáron való szabálykövetés, ha van értelme, ha nincs.

Jaj, és a kreuzbergi kaják...csámm... Volt búcsúszusi, az kellett.

Most pedig még összepakolom a cuccaimat, amennyire csak tudom, de szerencsére a nagyja már készen van. Sőt, ha hazaértem, igyekszem pótolni, hogy nem számoltam be a múlt heti schleswig-holsteini utamról sem, pedig az jó volt. De most nincs erőm.

Utolsó éjszaka Berlinben. Holnaptól pedig Budapest :)

Deutsche Welle, Bonn

Voltunk két napot Bonnban. Csak azért mentem el (csak azért nem betegedtem meg hirtelen indulás előtt), mert még sosem voltam ott, és a program egy délutánnyi szabadidővel kecsegtetett. Ebből nem lett semmi, mert az út 9 órán át tartott Berlinből Bonnba. Így gyakorlatilag az egész hétfői napot az agyonklimatizált buszban töltöttük. Megérkezés után nagy nehezen vacsi, aztán este végre tényleg volt szabadprogram.

Én szorgalmasan elolvastam előtte mindent, amit a Baedecker írt a városról, úgyhogy a csoport nagyjából az én útmutatásim alapján indult el várost nézni. Szerencsére közben kiderült, hogy többen is ismerik valamennyire a várost, nem tévedtünk el. Bár azért Bonn nem éppen egy metropolisz, nagyon messze nem tudtunk volna keveredni. Helyes kis város:
Beethoven szülőháza is itt van:
Ez pedig a régi kormányzati negyed, ami sajnos teljesen le van zárva. Nem mindenhol ilyen szép, míves kerítéssel, de hasonlóan szigorúan.
Az elnöknek még mindig van itt állandó rezidenciája. Szintén csak a kerítésen túlról lehet elkapni.
A nagy séta után visszafelé a Rajna-parton mentünk hazafelé. Szerencsére, mert a naplemente sok mindenért kárpótolt. Még beültünk egy helyre egy italra, hogy tovább gyönyörködhessünk a látványban.
Másnap volt csak az utunk igazi célja, a látogatás a Deutsche Wellénél. A DW egy rádió alapvetően, de van TV-adója meg internetes kiadása is. Egészen a régi kormányzati negyed mellett épült, pontosan a régi képviselői irodaház mellett, ami ez:
Örülök, hogy Berlinben lehettem, és nem a bonni parlamentben gyakornokoskodtam.
Körbevezettek minket az épületben, hosszasan mutogatták a honlapjukat, meg főleg a rádiózásról beszéltek nekünk. És hogy mennyi értelme volt ezért két nap alatt 18 órát buszoznunk Bonnba meg vissza? Csekély...

International cuisine III.

Még Brüsszelben sikerült a rendes belga konyhát is kipróbálni. Volt egy este, amikor egy igen menő étteremben vacsoráztunk, lehetett választani sok étel közül, természetesen kagylót ettem sült krumplival, amit a hagyomány szerint Belgiumban készítettek először így. Jó is volt.
Bevallom, hogy a desszert már nem fért belénk, tehát az alábbi kép egy kicsit csalás, mert nem kóstoltam meg egyik gofrit sem, de a többiek szerint nagyon finom volt.
A következő ételt megint egy utazás alkalmával kóstoltam, Wendräbenben, szász soljankának hívják. Nem volt túl jó, egyszerű leves volt sok apróra vágott felvágottal.
Ha érik a spárga, egész Németországban spárgaláz van. Minden étteremben spárgát szolgálnak fel, de még az utolsó kávézóban is, ahol meleg ételt lehet kapni. Mondjuk tényleg finom is. A krémleves alap.
Főételként pedig hollandaise szósszal eszik, főtt krumplival és valamilyen sült kolbásszal. Az alábbi kép Nürnbergben készült, így természetesen a kolbász igazi frank kolbász. Sőt, a háttérben figyel a felülmúlhatatlan frank rozé is.
Már többen hiányolták a török ételeket a blogomból. Örülök viszont, hogy eddig nem írtam róluk, mert azt hiszem, csak most találtam meg a legjobb dönert Berlinben, de tényleg érdemes volt várni. Mehringdamm U-Bahn megálló, mindig hosszú sor áll a bódé előtt, úgy lehet megtalálni Musztafa zöldséges döneresét. Isteni!Nem vagyok nagy bakhlava fan, nekem max két falat után elviselhetetlenül édes lesz. De le lehet öblíteni a vajas cukrot egy kis ayrannal, ami vizezett joghurtital sóval, nagyon jó.
Hallott már valaki valaha az etióp ételekről? Találtunk egy etióp éttermet, érdemes kipróbálni, szuper volt! Mi itt voltunk: http://www.langanoberlin.de/. Rendeltünk egy háromszemélyes mix tálat. Kihoztak egy hatalmas kosarat, a fedele alatt volt a kaja.

A sárga cucc különleges fűszerezésű krumpli és répa, óramutató irányában a következő vmi saláta, csípős borjúragu, főtt céklasaláta, megint saláta, currys borjúragu, kelkáposztakrém, vörös-lencsekrém, megint saláta, megint borjúragu és marharagu. Középen pedig csirkeragu és egy főtt tojás. Az egész palacsintatészta-szerű kenyéren volt tálalva. Evőeszközt nem kaptunk, a kenyérrel kellett tunkolni, markolni.
Isteni afrikai cider. Kb kétszer annyi alkoholtartalommal, mint az általam eddig ismertek. Az üveg is nagyon tetszett, hazahoztam.
Itt pedig banánsört iszom, különleges tálból, ahogy kell.
Desszertet is kellett ennünk. De a mennyiséget megpillantva nagyon megörültem, hogy ezt is közösen kértük hárman, ez ugyanis egy adag. A végére persze majd kipukkadtunk, de azért meg kellett még kóstolni egy igazi etióp kávét is. Én nem különösebben szeretem a kávét, mindig sok cukorral és sok tejjel iszom. Ez az espresso viszont annyira jó volt, hogy feketén megittam. Ajánlom mindenkinek!

Ostsee = Balti tenger

Még soha nem voltam a balti tengernél eddig, hát most igen. Hétvégére lehűlést mondtak, de azért vasárnap is volt 25-30 fok délutánra. El is mentünk páran Warnemündébe, ami Rostock fölött van. 3 óra volt a vonatút, de már jócskán hozzászoktunk a 7+ órás buszozásokhoz, szóval ez meg sem kottyant. Meg kárpótolt érte a gyönyörű homokos tengerpart is.
Tele volt a part közeli víz moszatokkal. Szép színesek voltak, ezt sajnos annyira nem adja vissza a kép.
A szél elég erős volt, nem is volt annyira meleg. A víz szerencsére viszonylag igen, nagyon jó volt benne úszkálni. Viszont a szél miatt elég nagy hullámok is voltak, menő volt a hullámugrálás.
Warnemünde egyébként egy álmos tengerparti kisváros, de nagyon édes. Bár nem tudom elképzelni sem, télen mennyire üres lehet, amikor nincs tele turistákkal. A víztorony:
Egy kis utca a főúttal párhuzamosan:
Kút:
Az egyetlen baj csak az volt, hogy az alapos napkrémezés mégsem volt annyira alapos, mert az arcomat elfelejtettem bekenni. És a szeles napozás a tengerparton igencsak alattomos, mert a hűs szél miatt nem lehet érezni, mikor kell abbahagyni a napozást. Szép barna vagyok, de az arcom inkább vöröses. Persze hangos nevetés fogadott, amikor visszaértünk Berlinbe. És sajnos már el is kezdett hámlani az arcom, a rengeteg utólagos kenegetés ellenére. Na de ha holnap megyünk Sankelmarkba, majd okosabb leszek, és az északi tenger partján (ahol szintén fogunk strandolni), bekenem magam tetőtől talpig, véletlenül sem felejtve ki az arcomat.

Búcsú az irodától

Jaj, de régen posztoltam már megint, elnézést kérek érte.

Elbúcsúztam az irodámtól, két hete pénteken hivatalosan. Akkor volt ugyanis utoljára bent a titkárnő, aki szabadságra ment, meg a képviselőm. Bár vele találkoztam még ma, de ez véletlenül jött össze. De egyébként is mindegy, mert mindenkinek akartam adni egy üveg bort, és az meg hülyén nézett volna ki, ha egyesével adom át az ajándékokat, különböző időpontokban. Nagyon aranyosak voltak, elmentünk együtt mindannyian ebédelni, a képviselőm meghívott minket, jó volt a hangulat is. Aztán még az elutazása előtt előkerült a rendelt (isteni) süti, és közben bort osztottam. A nők fehér tokajit kaptak, a férfiak vörös villányit. Véletlenül alakult így a borvidékekkel, de a férfiaknak vörös, nőknek fehér téren konzervatív vagyok.

A végleges búcsú persze nem ez volt, mert én még a múlt héten is dolgoztam. Na jó, be kellett járnom az irodába. De hétfőn már mondta az irodavezető, hogy elég, ha mi gyakornokok csak 10-4ig vagyunk bent, amúgy sincs sok munka. De végre be tudtam fejezni egy régebb óta húzódó feladatot, amit a végén még élveztem is. A képviselőm megy ősszel Afrikába (Kenya, Uganda, Etiópia), és ott kellett megnéznem, hogy milyen aktuális projektek futnak mezőgazdasági és megújuló energiák témakörben. Találtam nagyon menő cuccokat, a Gumimaci meg is dicsért érte.

És megkaptam az értékelésemet is, szerintem nagyon menő lett. Mondta Matthias (irodavezető), hogy ha lefordítom angolra, azt is aláíratja a képviselővel, mert hivatalosan csak németül kapnám meg. Ez nagyon rendes volt tőle, mert ha egyszer tényleg szükségem lesz erre a papírra, akkor nagyobb eséllyel fog angolul kelleni, mint németül.

Ezeken kívül pedig annyira nem volt munka, hogy csütörtök délután ebéd után megléptünk a Wannseehez strandolni. Matthias nem tudott jönni, mert neki még volt dolga, de hárman Martinnal meg Ninával, a gyakornoklánnyal nagyon jól szórakoztunk. 8ig pancsoltunk és napoztunk, aztán a Wannsee lounge-ban még betoltunk egy koktélt a lemenő nap sugaraiban. Igazán kellemes munkanap volt.

Péntek reggel pedig először voltam plenáris ülésen. 9től a Westerwelle beszélt a most zajló londoni Afganisztán-konferenciáról. Nagyon érdekes volt. Persze a plenáris mindenhol plenáris, meg tömegverekedés sem volt, de azért egyszer látni kellett azt is.
Végül ma volt a ténylegesen utolsó napom, de persze nem kellett semmit csinálnom igazából. Tegnap meg tegnapelőtt Bonnban voltunk, holnap meg utazom Sankelmarkba, szóval hogy be kellett ma mennem, igazából formaság volt csak. De jó volt, mert még pont Berlinben volt a képviselőm. A múlt héten Afganisztánban volt a többi FDP-s képviselővel a nemzetvédelmi bizottságból. Gondolom, a többieknek már elmesélte tegnap az egészet az irodában, de amikor meglátta, hogy a képeit nézegetem, odaült mellém és mesélt pár dolgot. Nyilván nem lehet mindent elmondani 10 percben, de akkor is nagyon érdekes volt. Ő ugyan soha nem harcolt, viszont tartalékos tiszt a német hadseregben, szóval tudja, miről beszél. Azt mondta, hogy állandó félelem az alaphangulat. Nem a katonák között persze, de másokon érezni lehet. NEm csoda, ha kizárólag páncélozott autókban közlekednek, méghozzá minimum százzal Kabul (kiválóan aszfaltozott...) utcáin, egyszerűen biztonsági okokból - el onnan minél hamarabb. Meg ami még nagyon érdekes volt, hogy azt mesélte, hogy az afgán földnél jobb minőségűt még életében nem látott. Csak a víz hiányzik, de azt is meg lehetne oldani kellő technikával és kellő technikai tudással. És ha megoldanák, termékeny mezőgazdaságot tudnának létrehozni, ami pedig nagyon sok problémát meg tudna oldani.

Jövő héten már ugyan nem kell dolgoznom, de azért egyszer még bemegyek a srácokkal ebédelni, valószínűleg csütörtökön, hogy rendesen elbúcsúzzunk. Igazán megkedveltem őket a végére, különösen Matthiast. Szerencsére érti az iróniát és még viccesnek is tartja, úgyhogy vele rendesen húztuk is egymást mindig. Kicsit azért hiányozni fognak, még elmondom nekik majd egy párszor nyomatékosan, hogy jöjjenek Magyarországra meglátogatni.

Útravaló a Voltra

Kedves Barátaim, akik idén kénytelenek vagytok nélkülem menni a Voltra!

Nincs szó, amivel ki tudnám fejezni, mennyire mennék veletek. Tudom, hogy nem lesz ugyanaz a Sziget, de Irina segítségével igyekezni fogok ott pótolni a mulasztást. Azért kaptok tőlem egy kis útravalót Sopronba, a tavalyi feledhetetlen Volt emlékére.

Marcinak: Nyáron ez a tuti


Zsófinak: Ez az igazi kendis szám szólt akkor, amikor a száz fokos hőségben a zuhanyzónál álltunk sorba, és közben az öcséd panaszkodását hallgattuk. A dal címe sem mindegy.


Balázs: Hajnalig, Balázska, hajnalig!


Dani: Franz Ferdinand live from Fox theater. Ennyi.


Gábor: Ha találsz egy disznólábat, kérlek, hozd el nekem a Szigetre!


Fradiszív, Mambó, Macót és Galót pedig üdvözlöm!

Rosa Luxemburg Alapítvány, Berlin

Az utolsó alapítványi utunk az előzőhöz hasonlóan szintén vegyes hangulatban indult. Egyrészt még jókedvűek voltunk az előző esti Mojito-partitól, másrészt meg nagyon kínos volt a továbbra is egyre csökkenő létszám. A 22ből szerdán 17en voltunk, péntek délután már csak 10en, de ez nem csak a programon múlt. Ez utóbbival kapcsolatban ugyanis elég erős előítéleteink voltak, mert a Rosa Luxemburg a Linkének, azaz a német szalonkomcsi pártnak az alapítványa.

Az első napon volt végülis csak politika közeli témaválasztás, de akkor sem csak a pártról volt szó, hanem pl világtörténelemről is (ennek semmi értelme sem volt, csak annyi volt közben a vicces, hogy a szemináriumvezető komcsi közben az alkotmányt olvasgatta). A délelőtt borzasztóan unalmas volt. Valamiért az idő felét arra tervezték, hogy majd kérdezünk, mert ez az utolsó alapítvány, amit meglátogatunk, mostanra biztos felgyülemlett bennünk egy csomó kérdés. Arra viszont nem gondoltak, hogy egyrészt azokat a kérdéseket már régen feltettük, másrészt minden alapítvány nagyjából ugyanúgy működik, tehát nagyjából mostanra átlátjuk a dolgokat. Mivel nem voltak kérdéseink igazán, ezért nagyon korán ebédeltünk, már f12kor. Az ebéd nagyon ínycsiklandó volt, leves, rengeteg szendvics meg csomó édesség. A lett lánnyal hasonló problémákkal küzdöttünk, méghozzá azzal, hogy nagyon hirtelen elfogyott a júniusi ösztöndíjunk, jóval a hónap vége előtt. És akkor jött a zseniális gondolat, hogy ne kelljen éheznünk, kölcsönkérünk egy kis kaját a kommunistáktól. Alig vártuk, hogy a szervezők kitegyék a lábukat az étkezőből, azonnal összecsomagoltunk pár szendót reggelire. Isteni finom volt másnap :)

Ezen kívül is volt szerencsére jó része a napnak, méghozzá egy csaj előadása a Linkéről. Nagyon korrekten beszélt a pártról, a problémáikról, az alakulásról, mindenről. Még a nyíltan provokatívnak szánt kérdéseinkre is mosolyogva válaszolt, méghozzá nagyon jól. Persze nem értettem vele egyet sok mindenben, de egy minden szempontból korrekt elemzést és értékelést kaptunk. Kalap le.

Másnap reggeltől már nem volt pártpolitika. Délelőtt a Wannsee-nél voltunk, abban a házban, ahol a hírhedt Endlösung született. Az nagyon érdekes volt. Két kép csak a rövid összehasonlítás kedvéért. Így néz ki a tárgyalóterem most:
És így nézett ki a negyvenes években:
Ez pedig csemege a németül tudóknak, kiállított szórólap a múzeumrészlegen:
Wannsee után Berlin-Karlshorstba mentünk, ahol a németek aláírták a második világháború után a fegyverletételt. Most ott német-orosz múzeum van, nem különösebben érdekes, ha valaki nincs elájulva a katonai dolgoktól, én nem voltam. De itt a terem, ahol hivatalosan véget ért a háború, a zászlók még az eredetiek:
Délután még elmentünk Berlinnek arra a részére, ahol a falból a legnagyobb rész megmaradt (Bernauerstraße), és ott még arról is volt előadás, szerencsére érdekes volt, mert addigra már nagyon fáradtak voltunk. Egy részen felépítették az eredeti konstrukciót, tehát nem csak a fal, hanem az előtte lévő ütközőzóna is megvolt. Az előfal résén keresztül maga a fal:
Az utolsó nap nagyon vicces volt, Berlin-Buchban voltunk, mindenféle dolgokat megtudtunk az ott zajló világszínvonalú kutatásokról. Szuper volt, mert még egy kis labormunkánk is volt, őszibarackból kivontuk a DNS-ét. Sajnos a román csávóval kerültem párba, de még így is nagyon jó volt. Isteni volt megint pipettákkal meg a desztillált vízzel szórakozni, de azért nem bántam meg, hogy az utolsó pillanatban mégsem biológia szakra adtam be a jelentkezésemet annó.
Utolsó pontként a hiperszuper kórházban vezettek körbe minket, de addigra már ment a brazil-portugál meccs. Úgyhogy a hazafelé úton a buszban már csak 8an ültek, mi az észt lánnyal ott maradtunk, és a kórházi váróterem kivetítőjén megnéztük a második félidőt. Volt egy pikantériája a dolognak. Csak a meccs volt szar.

IPS-est

Túl vagyunk a búcsúesten. Nem tudni, miért, de a program kvázi búcsúestnek is beillő rendezvénye már június 16án megvolt, azaz másfél hónappal a zárás előtt. A pozitívuma viszont kétségtelenül az, hogy az embert ilyenkor elfogó melankóliát könnyen el lehet nyomni azzal, hogy nem, még nincs vége. Minden évben van egy téma, amit az öt csoportnak ki kell fejteni. Idén a nagyon fantáziadús "20 évvel később" lett a cím, értsd, 20 évvel Németország újraegyesülése után. Abból is látszik, mennyire tetszett általánosan az ötlet, hogy az 5 csoport közül senki sem a klasszikus megoldásokat preferálta. Az egyetlen megkötés az adott témán kívül az volt, hogy 5 percbe bele kell férni. Ez utóbbit szintén tágan értelmeztük.

A mi csoportunk talán utoljára fogott bele a közös gondolkodásba, és nem is ment flottul utána sem a dolog. Pont Gummersbachban voltunk közös utazáson, amikor egy teljes estét töltöttünk el a koncepció kitalálásával. Ami az lett, hogy párhuzamos híradóban mutatjuk be, hogy mi lett volna, ha nem omlik le a fal. Szerintem zseniális ötlet, remélem, nem kell külön kihangsúlyoznom, hogy kinek az ötlete volt:)

Találtunk három aktuális témát, és mind a háromhoz két-két videót csináltunk, egyet nyugati, egyet pedig keleti szempontból. A három téma: pénzügyi válság (NY: megkeseríti az életünket, csak a keletiek hitele menthet meg minket; K: tömeges kivándorlás keletről nyugatra és fordítva is, a megoldás a keleti rész belépése a schengeni övezetbe), a választások (NY: Észak-Rajna-Vesztfáliában hosszú idő óta húzódnak a koalíciós tárgyalások, szinte eredménytelenül; K: a szavazók lelkesek, 120%-os a részvétel stb), hamufelhő (NY: megbénult Európa közlekedése; K: a legszebb országban, az NDK-ban mindig szép az idő, miközben a háttérben láthatóan gyülekeznek az esőfelhők). A témákat persze nem az egész társaság dolgozta ki, hanem három csoportra oszlottunk, de ezt elérni nagyon sokáig tartott. Azt akarták többen, hogy ne csak a nagy témákat határozzuk meg húszan, hanem a filmek forgatókönyveit is együtt csináljuk meg. Hogyne.

A legsürgetőbb dolga a válságcsoportnak volt, mert egy hétre az első megbeszélés után mentünk Brüsszelbe, és ott akarták a nyugati részt forgatni. Az elég menő is lett, az amerikai srác kiállt az EP elé, elkezdett beszélni a mindent maga alá temető válságról, miközben brutálisan nagy és drága autók mentek mögötte folyamatosan a háttérben.

Én a hamufelhő csoportban voltam. Az első részt természetesen a Tegel repülőtéren vettük fel. Iszonyatosan sokat nevettünk. Önmagában a helyzet is vicces volt, hogy a kamera előtt a riportert játszó lány folyton elrontotta a szövegét, de ami a legviccesebb volt, az az emberek arca, akik elsétáltak mellettünk és meghallották, hogy újra hamufelhő bénítja meg Európa légterét. Az aduászunk pedig egy Barack Obamával készült interjú volt, aki szegény szintén Berlinben rekedt. Őt a karabahi srác játszotta, aki derekasan megküzdött az egyetlen angol mondatával, de végül az is összejött. A következő képből döntse el mindenki maga, hogy miért Andranik játszotta Obamát:
A keleti részt az Alexanderplatz mellett forgattuk, a kazah lány segítségével még a nap is kisütött.
Mi remekül szórakoztunk a forgatás meg a vágás közben, de persze féltünk, hogy a közönség hogy fogja fogadni a produkciónkat. Sosem lehet kiszámítani, hogy ami szerintünk nagyon vicces, az másoknak hogy jön át. Végül nagy siker volt. Egyébként én magam nem szereplek a videókon, mert én voltam a nyugati híradó bemondónője, tehát én voltam az egyik, aki live szerepelt az IPS-esten. Az észt lány volt a keleti bemondó, közöttünk pedig a többiek felálltak a falat reprezentálva. Ami a végén persze leomlott, mert rájöttünk, hogy egyik rendszer sem teljesen fekete vagy fehér, igyekezzünk mindegyikben a pozitívat megtalálni, morzs-morzs egy-két könnycsepp. Készültek ugyan képek a színpadi szereplésünkről is, de sajnos egyet sem láttam eddig, ami ne lett volna nagyon elmosódva.

Az előadások végén pedig következett a buli, aminek jó alapot adott, hogy minden ország kapott egy fél asztalt, amin bemutathatta magát. Mi így oldottuk meg:
Híres magyarok, mindenféle képek a falon, Szerbia kicsit átnyúlt.
És a terülj-terülj asztalkám Vera-féle bögrés mákossal, Nóri-féle pogácsával, valamint szalámival, Piros Arannyal, Sport szelettel és sok-sok Unicummal. Mind egy szálig elfogyott minden, először persze az Unicum, nem győztük töltögetni, tukmálásra olyan nagyon nem volt szükség. Íme a magyar leányok (Anna, Vera, Viki, Nóri):
Nekem külön jól esett, hogy csomóan megállítottak gratulálni a bulin. Amire egyébként nem csak az ösztöndíjasok voltak hivatalosak, hanem az irodai kollégák is. (Tőlem a két srác jött el. Matthiasszal tök jól eldumcsiztam, a Gumimaci pedig azonnal vad evésbe kezdett, amit csak akkor hagyott abba, amikor hazament.) A gratulációk nagyrészt annak szóltak, hogy milyen szépen beszélek németül. Volt, aki hangosan elkezdett puffogni az asztalunk előtt, szalámit és Unicumokat dobálva magába, hogy az est moderátorai milyen szarok voltak, miért nem én csináltam az egészet. Egészen belepirultam a dicséretekbe:)

VB a Bundestagban

Természetesen Németországban is nagy a fociláz, de azt kell, hogy mondjam, messze nem akkora, mint nálunk szokott lenni egy-egy VB vagy EB alatt. Pedig a németek még érintettek is. Nem szoktam drukkolni amúgy sem a német csapatnak, de most, hogy az első körben 4-0ra megverték Ausztráliát, és minden német magára tetováltatta, hogy "Deutschland wird Weltmeister" (Németország világbajnok lesz), kifejezetten idegesített is az arroganciájuk. Ezért különösen vártam a pénteki Németország-Szerbia meccset. Együtt akartam nézni a többiekkel, de a kora délutáni időpont miatt végül lemondtam róla. Szerencsére azonban az FDP-frakció nem, és közös meccsnézés volt. A kollégáim csak azzal a feltétellel vittek magukkal, hogy csöndben maradok, bármi történjék is. És hogy nem tehetek ki róluk ide képeket.

Azt azért lefényképeztem, hogy a frakció készült az eseményre, mert nem csak a termet bérelték ki a megfelelő kivetítővászonnal, hanem volt sör és perec is, ami minden meccs elmaradhatatlan kelléke. Mindezt, ismétlem, a Bundestagban.
A közönséget fényképezhettem. Az első képen pl nagy cselesen lekaptam a kedvenc képviselőmet is, nagyon okos és szerintem nagyon cuki is.
Nagy volt a hangulat, bár a szerb gól után már annyira nem volt nagy a szájuk. De mindenki beöltözött szinte, egymás arcára festettek német zászlókat a parlament alkalmazottai munkaidőben, fekete-vörös-arany színű hawaii láncokkal a nyakukban. Még a sörök is kaptak egy kis díszítést.
Sajnabajna végül kikapott a német válogatott. Na nem, mintha annyival jobbak lettek volna a szerbek, vagy jobban megérdemelték volna, de akkor is. Most pedig éppen a harmadik csoportmeccset nézem itthon, 10 perc van még, és nagyon úgy tűnik, továbbjutnak a nyolcaddöntőbe, szóval mégsincs nagy tragédia.

Konrad Adenauer Alapítvány, Wendgräben

Ez az út már rosszul indult. Ugyanis a 22 fős csoportból 16an mentünk csak, ami nagyon-nagyon kínos volt. Szerencsére most nem tartott legalább olyan sokáig az út, mint eddig mindig, csak másfél órára mentünk Berlintől. A csoport hangulata elég nyomott volt, az egész út alatt mindenki olvasott vagy zenét hallgatott, de senki sem beszélgetett. Néhány emberről tudtuk, hogy állásinterjúkra ment, azért nem jött velünk, de pár ember egyszercsak, hirtelenjében megbetegedett. Ismert a betegség más csoportokban is, a köznyelv Stiftungsgrippének hívja, ami szabadfordításban utazási undort jelent (Stiftungsreise = alapítványi út). Ez most jelentkezett nálunk először számottevő mértékben.

Aztán megérkeztünk Wendgräbenbe. Az utolsó 20 km-t már nem autópályán, hanem egyre kisebb utakon tettük meg. Egy idő után már csak néztem, hogy milyen kis ösvénykékre kanyarodik rá a busz, és még mindig volt kisebb. A kastély nagyon szép, de egészen középkori. Mikor megérkeztünk, még elmentünk a vacsi előtt sétálni egy kicsit, a környező erdőbe, mert más nem nagyon volt. Mindennél viccesebb volt, ahogy a városi környezethez szokott emberek bemerészkedtek az erdőbe. Egyre közelebb húzódtunk egymáshoz, és közben rémtörténeteket meséltünk egymásnak medvékről és kullancsokról. A békáktól nagyon megijedtünk, amikor elkezdtek kuruttyolni. Persze viccelődtünk a helyzeten, de azért mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor végre kimentünk a fák közül. A kastély messziről:
És a kastély napsütésben közelről:
Ez pedig reggeli videó a semmi közepén:

Na de ne tessék ám bedőlni, a középkori hangulat nem csak a díszletek miatt van. Nem csak internet nem volt, hanem még térerő sem. 4 napig!!! Az egész épületben volt egy darab "médiaterem" három darab számítógéppel, amit 10 perces türelmes várakozás után lehetett csak bekapcsolni. A telefonok pedig csak kint működtek. A kellemetlenséget még a hideg is fokozta. Én kértem extratakarót, tehát két dunyhával (!) aludtam, nem volt melegem. Amikor június 21én, azaz a nyár hivatalos első napjának reggelén felébredtünk, örömmel vettük észre, hogy be van kapcsolva a fűtés. Még mindig kabátkában járunk, elviselhetetlen.

Volt azért ennél elviselhetetlenebb is, ami végképp betette a kaput a jó hangulatnak. Szombaton, az első teljes Wendgräbenben töltött napon egy tárgyalási folyamatot modelleztünk. Klasszikus helyzet: alapkonfliktus, 5 fiktív ország különböző érdekekkel, 1békéltető, EU-szerű szervezet, a cél egy közös nyilatkozat kialkudása. Tehát kompromisszumokat kel kötni, tárgyalni kell másokkal, érvelni a saját álláspont mellett. Remekül indult a dolog, kezdett visszatérni a csoportba az élet. Aztán pedig bedurvult a román srác. Elvileg mi egy oldalon álltunk, de annyira agresszív volt, hogy egy idő után inkább nem állt vele szóba az én csapatom sem. Tényleg borzalmas volt. Nem csak a tárgyalásokat rontotta így el, hanem a maradék játékkedvünket is elvette. A végén persze nem bírtam ki, és az értékelő körben megjegyeztem, hogy talán lehetett volna kicsit több kompromisszummal játszani, mire nekem támadt, hogy nincs igazam. A többiek szerint igazam volt.

Az egyetlen elégtételem, hogy úgy tűnik, kiesett ezzel a csoportból, nem sokan barátkoznak vele azóta, és ő sem keresi kifejezetten a társaságot. Hülye fasz, megérdemli.

Szerencsére másnap megint volt kirándulás, de most nem csak az erdőig jutottunk, hanem egészen Magdeburgig. Szép, napsütéses délután volt, de azért a kabát maradt. Megint fényképeztem Marcinak villamosokat, de a fő projekt a vásárlás volt. Mert az ellátás is hagyott némi kívánnivalót maga után a kastélyban, éhesek voltunk, na. Utána megnéztük a magdeburgi dómot, szép, gótikus nagy templom.
Ebben gyűjtötték állítólag a búcsúcédulákból befolyt pénzt:
Magdeburgban van egy Hundertwasser-ház is. Sokkal nagyobb, mint a bécsi, aki ott van, mindenképpen nézze meg, mert egészen fantasztikus.
Tényleg nincsen rajta két egyforma ablak, mint ahogy két egyforma oszlop sem. Az egyikre felcsimpaszkodtam.
Amikor másnap elindultunk haza, annyira boldogok voltunk! Nem volt rossz a program, meg egyébként maga a kastély is nagyon szép volt, csak valahogy úgy jöttek össze a dolgok, hogy rossz hangulata lett az egésznek. És amikor hazaérkeztem, fogadott a rideg valóság: megint a lakótársammal lehetek. Egyre borzalmasabb, és én sajnos egyre nehezebben viselem. Annyira félelmetesen ostoba és primitív szerencsétlen, hogy nincsenek rá szavaim. A többiek röhögnek egy-egy megjegyzésén, én viszont nem tudok, mert négy hónapja töményen kapom ezeket, és én már tudom, hogy az apró hülyeségeit egyáltalán nem azért mondja, mert viccnek szánja őket, hanem tényleg ennyire sötét. Emellé persze energiavámpír is. Elviselhetetlen.

Halle

Mikor anyáék hazamentek Berlinből, Bencével becsatlakoztunk hozzájuk Halléig. A városka azért érdekes, mert ott töltöttünk 1989-1991 között két évet. Közvetve vagy közvetlenül, de a család minden tagja nagyon sok pozitívumot köszönhet ennek az időszaknak. Én pl itt tanultam meg németül, ami nélkül többek között nem lennék most Berlinben. Igazán kár lenne.

A többiek utoljára másfél éve voltak ott, én 19 éve. Mégis, voltak emlékeim, magam is meglepődtem, hogy némelyik mennyire pontos volt. És persze volt, ami nem, de ez a kevésbé furcsa talán. A városból semmire sem emlékszem, de szerintem nem is nagyon volt nekem közöm hozzá. A környéken jártam oviba, aztán iskolába, és folyton az utcán játszottam a barátaimmal, de azt is a környéken.

Csak egy házsornyira volt az óvodám:
A konyhaablakból lehetett látni az iskolámat, a Talamtschulét. Ma már nem így hívják.
Ez pedig a házunk, Schülershof 2.
A negyedik emeleti, baloldali lakás volt a miénk (itt felülről a második.)
Ami legfelül középen látszik ablak, amit egy kicsit eltakar egy ág, az volt a hálószobám.
Ezen a lejtőn tanított meg a Bence rengeteg esés árán biciklizni.
Ezt az érmét pedig a régi házunk előtt találtam. Gondoltam, hátha szerencsét hoz.
Majd egyszer biztos szerencsét is fog hozni, de nem akkor éppen. Ugyanis Bencével Berlinbe egy ún Mitfahrergelegenheittal mentünk volna vissza. Ez úgy működik, hogy ha valaki autóval utazik valahova, de nem akar egyedül menni, akkor meghirdeti a szabad helyeit, akik meg bejelentkeznek rá, fizetnek neki valamennyit. Jóval olcsóbb, mint a vonat. A mi leendő Mitfahrerünk pedig írt egy sms-t, hogy bocs, de lerobbant az autója, nem megy Berlinbe. Mi addigra már Halléban voltunk, és nyilván mindkettőnknek időre kellett visszaérnünk. Nagy nehezen találtunk egy kávézót, ahol volt net, és kerestünk egy másikat, az utolsó előtti pillanatban. Végül találtunk, és nagyon hamar fel is értünk, nem késett el egyikünk sem.

De egy vicces jelenet volt az autóban. Újabban rá vagyok kattanva arra, hogy sok zöldséget és gyümölcsöt egyek, és vettem magamnak az útra Halléban egy előre elkészített gyümölcssalit. Mi hátul ültünk, és mikor elkezdtem enni, előre nyújtottam a tálkámat, hogy kérnek-e belőle a többiek. A söfőrlány nem kért, az anyósülésen ülő kopasz fiatalember viszont azonnal magához vette a salit, és a felét befalta. Mi csak lestük hátulról, hogy vajon mikor adja vissza, nagyon kellemetlen volt. Nem tudom, mit gondolhatott, mert egy idő után lerakta maga elé a megmaradt salátát. Talán hogy hátha jó lesz az még később. Na, akkor kértük vissza. Így jár, aki udvarias :)