Útravaló a Voltra

Kedves Barátaim, akik idén kénytelenek vagytok nélkülem menni a Voltra!

Nincs szó, amivel ki tudnám fejezni, mennyire mennék veletek. Tudom, hogy nem lesz ugyanaz a Sziget, de Irina segítségével igyekezni fogok ott pótolni a mulasztást. Azért kaptok tőlem egy kis útravalót Sopronba, a tavalyi feledhetetlen Volt emlékére.

Marcinak: Nyáron ez a tuti


Zsófinak: Ez az igazi kendis szám szólt akkor, amikor a száz fokos hőségben a zuhanyzónál álltunk sorba, és közben az öcséd panaszkodását hallgattuk. A dal címe sem mindegy.


Balázs: Hajnalig, Balázska, hajnalig!


Dani: Franz Ferdinand live from Fox theater. Ennyi.


Gábor: Ha találsz egy disznólábat, kérlek, hozd el nekem a Szigetre!


Fradiszív, Mambó, Macót és Galót pedig üdvözlöm!

Rosa Luxemburg Alapítvány, Berlin

Az utolsó alapítványi utunk az előzőhöz hasonlóan szintén vegyes hangulatban indult. Egyrészt még jókedvűek voltunk az előző esti Mojito-partitól, másrészt meg nagyon kínos volt a továbbra is egyre csökkenő létszám. A 22ből szerdán 17en voltunk, péntek délután már csak 10en, de ez nem csak a programon múlt. Ez utóbbival kapcsolatban ugyanis elég erős előítéleteink voltak, mert a Rosa Luxemburg a Linkének, azaz a német szalonkomcsi pártnak az alapítványa.

Az első napon volt végülis csak politika közeli témaválasztás, de akkor sem csak a pártról volt szó, hanem pl világtörténelemről is (ennek semmi értelme sem volt, csak annyi volt közben a vicces, hogy a szemináriumvezető komcsi közben az alkotmányt olvasgatta). A délelőtt borzasztóan unalmas volt. Valamiért az idő felét arra tervezték, hogy majd kérdezünk, mert ez az utolsó alapítvány, amit meglátogatunk, mostanra biztos felgyülemlett bennünk egy csomó kérdés. Arra viszont nem gondoltak, hogy egyrészt azokat a kérdéseket már régen feltettük, másrészt minden alapítvány nagyjából ugyanúgy működik, tehát nagyjából mostanra átlátjuk a dolgokat. Mivel nem voltak kérdéseink igazán, ezért nagyon korán ebédeltünk, már f12kor. Az ebéd nagyon ínycsiklandó volt, leves, rengeteg szendvics meg csomó édesség. A lett lánnyal hasonló problémákkal küzdöttünk, méghozzá azzal, hogy nagyon hirtelen elfogyott a júniusi ösztöndíjunk, jóval a hónap vége előtt. És akkor jött a zseniális gondolat, hogy ne kelljen éheznünk, kölcsönkérünk egy kis kaját a kommunistáktól. Alig vártuk, hogy a szervezők kitegyék a lábukat az étkezőből, azonnal összecsomagoltunk pár szendót reggelire. Isteni finom volt másnap :)

Ezen kívül is volt szerencsére jó része a napnak, méghozzá egy csaj előadása a Linkéről. Nagyon korrekten beszélt a pártról, a problémáikról, az alakulásról, mindenről. Még a nyíltan provokatívnak szánt kérdéseinkre is mosolyogva válaszolt, méghozzá nagyon jól. Persze nem értettem vele egyet sok mindenben, de egy minden szempontból korrekt elemzést és értékelést kaptunk. Kalap le.

Másnap reggeltől már nem volt pártpolitika. Délelőtt a Wannsee-nél voltunk, abban a házban, ahol a hírhedt Endlösung született. Az nagyon érdekes volt. Két kép csak a rövid összehasonlítás kedvéért. Így néz ki a tárgyalóterem most:
És így nézett ki a negyvenes években:
Ez pedig csemege a németül tudóknak, kiállított szórólap a múzeumrészlegen:
Wannsee után Berlin-Karlshorstba mentünk, ahol a németek aláírták a második világháború után a fegyverletételt. Most ott német-orosz múzeum van, nem különösebben érdekes, ha valaki nincs elájulva a katonai dolgoktól, én nem voltam. De itt a terem, ahol hivatalosan véget ért a háború, a zászlók még az eredetiek:
Délután még elmentünk Berlinnek arra a részére, ahol a falból a legnagyobb rész megmaradt (Bernauerstraße), és ott még arról is volt előadás, szerencsére érdekes volt, mert addigra már nagyon fáradtak voltunk. Egy részen felépítették az eredeti konstrukciót, tehát nem csak a fal, hanem az előtte lévő ütközőzóna is megvolt. Az előfal résén keresztül maga a fal:
Az utolsó nap nagyon vicces volt, Berlin-Buchban voltunk, mindenféle dolgokat megtudtunk az ott zajló világszínvonalú kutatásokról. Szuper volt, mert még egy kis labormunkánk is volt, őszibarackból kivontuk a DNS-ét. Sajnos a román csávóval kerültem párba, de még így is nagyon jó volt. Isteni volt megint pipettákkal meg a desztillált vízzel szórakozni, de azért nem bántam meg, hogy az utolsó pillanatban mégsem biológia szakra adtam be a jelentkezésemet annó.
Utolsó pontként a hiperszuper kórházban vezettek körbe minket, de addigra már ment a brazil-portugál meccs. Úgyhogy a hazafelé úton a buszban már csak 8an ültek, mi az észt lánnyal ott maradtunk, és a kórházi váróterem kivetítőjén megnéztük a második félidőt. Volt egy pikantériája a dolognak. Csak a meccs volt szar.

IPS-est

Túl vagyunk a búcsúesten. Nem tudni, miért, de a program kvázi búcsúestnek is beillő rendezvénye már június 16án megvolt, azaz másfél hónappal a zárás előtt. A pozitívuma viszont kétségtelenül az, hogy az embert ilyenkor elfogó melankóliát könnyen el lehet nyomni azzal, hogy nem, még nincs vége. Minden évben van egy téma, amit az öt csoportnak ki kell fejteni. Idén a nagyon fantáziadús "20 évvel később" lett a cím, értsd, 20 évvel Németország újraegyesülése után. Abból is látszik, mennyire tetszett általánosan az ötlet, hogy az 5 csoport közül senki sem a klasszikus megoldásokat preferálta. Az egyetlen megkötés az adott témán kívül az volt, hogy 5 percbe bele kell férni. Ez utóbbit szintén tágan értelmeztük.

A mi csoportunk talán utoljára fogott bele a közös gondolkodásba, és nem is ment flottul utána sem a dolog. Pont Gummersbachban voltunk közös utazáson, amikor egy teljes estét töltöttünk el a koncepció kitalálásával. Ami az lett, hogy párhuzamos híradóban mutatjuk be, hogy mi lett volna, ha nem omlik le a fal. Szerintem zseniális ötlet, remélem, nem kell külön kihangsúlyoznom, hogy kinek az ötlete volt:)

Találtunk három aktuális témát, és mind a háromhoz két-két videót csináltunk, egyet nyugati, egyet pedig keleti szempontból. A három téma: pénzügyi válság (NY: megkeseríti az életünket, csak a keletiek hitele menthet meg minket; K: tömeges kivándorlás keletről nyugatra és fordítva is, a megoldás a keleti rész belépése a schengeni övezetbe), a választások (NY: Észak-Rajna-Vesztfáliában hosszú idő óta húzódnak a koalíciós tárgyalások, szinte eredménytelenül; K: a szavazók lelkesek, 120%-os a részvétel stb), hamufelhő (NY: megbénult Európa közlekedése; K: a legszebb országban, az NDK-ban mindig szép az idő, miközben a háttérben láthatóan gyülekeznek az esőfelhők). A témákat persze nem az egész társaság dolgozta ki, hanem három csoportra oszlottunk, de ezt elérni nagyon sokáig tartott. Azt akarták többen, hogy ne csak a nagy témákat határozzuk meg húszan, hanem a filmek forgatókönyveit is együtt csináljuk meg. Hogyne.

A legsürgetőbb dolga a válságcsoportnak volt, mert egy hétre az első megbeszélés után mentünk Brüsszelbe, és ott akarták a nyugati részt forgatni. Az elég menő is lett, az amerikai srác kiállt az EP elé, elkezdett beszélni a mindent maga alá temető válságról, miközben brutálisan nagy és drága autók mentek mögötte folyamatosan a háttérben.

Én a hamufelhő csoportban voltam. Az első részt természetesen a Tegel repülőtéren vettük fel. Iszonyatosan sokat nevettünk. Önmagában a helyzet is vicces volt, hogy a kamera előtt a riportert játszó lány folyton elrontotta a szövegét, de ami a legviccesebb volt, az az emberek arca, akik elsétáltak mellettünk és meghallották, hogy újra hamufelhő bénítja meg Európa légterét. Az aduászunk pedig egy Barack Obamával készült interjú volt, aki szegény szintén Berlinben rekedt. Őt a karabahi srác játszotta, aki derekasan megküzdött az egyetlen angol mondatával, de végül az is összejött. A következő képből döntse el mindenki maga, hogy miért Andranik játszotta Obamát:
A keleti részt az Alexanderplatz mellett forgattuk, a kazah lány segítségével még a nap is kisütött.
Mi remekül szórakoztunk a forgatás meg a vágás közben, de persze féltünk, hogy a közönség hogy fogja fogadni a produkciónkat. Sosem lehet kiszámítani, hogy ami szerintünk nagyon vicces, az másoknak hogy jön át. Végül nagy siker volt. Egyébként én magam nem szereplek a videókon, mert én voltam a nyugati híradó bemondónője, tehát én voltam az egyik, aki live szerepelt az IPS-esten. Az észt lány volt a keleti bemondó, közöttünk pedig a többiek felálltak a falat reprezentálva. Ami a végén persze leomlott, mert rájöttünk, hogy egyik rendszer sem teljesen fekete vagy fehér, igyekezzünk mindegyikben a pozitívat megtalálni, morzs-morzs egy-két könnycsepp. Készültek ugyan képek a színpadi szereplésünkről is, de sajnos egyet sem láttam eddig, ami ne lett volna nagyon elmosódva.

Az előadások végén pedig következett a buli, aminek jó alapot adott, hogy minden ország kapott egy fél asztalt, amin bemutathatta magát. Mi így oldottuk meg:
Híres magyarok, mindenféle képek a falon, Szerbia kicsit átnyúlt.
És a terülj-terülj asztalkám Vera-féle bögrés mákossal, Nóri-féle pogácsával, valamint szalámival, Piros Arannyal, Sport szelettel és sok-sok Unicummal. Mind egy szálig elfogyott minden, először persze az Unicum, nem győztük töltögetni, tukmálásra olyan nagyon nem volt szükség. Íme a magyar leányok (Anna, Vera, Viki, Nóri):
Nekem külön jól esett, hogy csomóan megállítottak gratulálni a bulin. Amire egyébként nem csak az ösztöndíjasok voltak hivatalosak, hanem az irodai kollégák is. (Tőlem a két srác jött el. Matthiasszal tök jól eldumcsiztam, a Gumimaci pedig azonnal vad evésbe kezdett, amit csak akkor hagyott abba, amikor hazament.) A gratulációk nagyrészt annak szóltak, hogy milyen szépen beszélek németül. Volt, aki hangosan elkezdett puffogni az asztalunk előtt, szalámit és Unicumokat dobálva magába, hogy az est moderátorai milyen szarok voltak, miért nem én csináltam az egészet. Egészen belepirultam a dicséretekbe:)

VB a Bundestagban

Természetesen Németországban is nagy a fociláz, de azt kell, hogy mondjam, messze nem akkora, mint nálunk szokott lenni egy-egy VB vagy EB alatt. Pedig a németek még érintettek is. Nem szoktam drukkolni amúgy sem a német csapatnak, de most, hogy az első körben 4-0ra megverték Ausztráliát, és minden német magára tetováltatta, hogy "Deutschland wird Weltmeister" (Németország világbajnok lesz), kifejezetten idegesített is az arroganciájuk. Ezért különösen vártam a pénteki Németország-Szerbia meccset. Együtt akartam nézni a többiekkel, de a kora délutáni időpont miatt végül lemondtam róla. Szerencsére azonban az FDP-frakció nem, és közös meccsnézés volt. A kollégáim csak azzal a feltétellel vittek magukkal, hogy csöndben maradok, bármi történjék is. És hogy nem tehetek ki róluk ide képeket.

Azt azért lefényképeztem, hogy a frakció készült az eseményre, mert nem csak a termet bérelték ki a megfelelő kivetítővászonnal, hanem volt sör és perec is, ami minden meccs elmaradhatatlan kelléke. Mindezt, ismétlem, a Bundestagban.
A közönséget fényképezhettem. Az első képen pl nagy cselesen lekaptam a kedvenc képviselőmet is, nagyon okos és szerintem nagyon cuki is.
Nagy volt a hangulat, bár a szerb gól után már annyira nem volt nagy a szájuk. De mindenki beöltözött szinte, egymás arcára festettek német zászlókat a parlament alkalmazottai munkaidőben, fekete-vörös-arany színű hawaii láncokkal a nyakukban. Még a sörök is kaptak egy kis díszítést.
Sajnabajna végül kikapott a német válogatott. Na nem, mintha annyival jobbak lettek volna a szerbek, vagy jobban megérdemelték volna, de akkor is. Most pedig éppen a harmadik csoportmeccset nézem itthon, 10 perc van még, és nagyon úgy tűnik, továbbjutnak a nyolcaddöntőbe, szóval mégsincs nagy tragédia.

Konrad Adenauer Alapítvány, Wendgräben

Ez az út már rosszul indult. Ugyanis a 22 fős csoportból 16an mentünk csak, ami nagyon-nagyon kínos volt. Szerencsére most nem tartott legalább olyan sokáig az út, mint eddig mindig, csak másfél órára mentünk Berlintől. A csoport hangulata elég nyomott volt, az egész út alatt mindenki olvasott vagy zenét hallgatott, de senki sem beszélgetett. Néhány emberről tudtuk, hogy állásinterjúkra ment, azért nem jött velünk, de pár ember egyszercsak, hirtelenjében megbetegedett. Ismert a betegség más csoportokban is, a köznyelv Stiftungsgrippének hívja, ami szabadfordításban utazási undort jelent (Stiftungsreise = alapítványi út). Ez most jelentkezett nálunk először számottevő mértékben.

Aztán megérkeztünk Wendgräbenbe. Az utolsó 20 km-t már nem autópályán, hanem egyre kisebb utakon tettük meg. Egy idő után már csak néztem, hogy milyen kis ösvénykékre kanyarodik rá a busz, és még mindig volt kisebb. A kastély nagyon szép, de egészen középkori. Mikor megérkeztünk, még elmentünk a vacsi előtt sétálni egy kicsit, a környező erdőbe, mert más nem nagyon volt. Mindennél viccesebb volt, ahogy a városi környezethez szokott emberek bemerészkedtek az erdőbe. Egyre közelebb húzódtunk egymáshoz, és közben rémtörténeteket meséltünk egymásnak medvékről és kullancsokról. A békáktól nagyon megijedtünk, amikor elkezdtek kuruttyolni. Persze viccelődtünk a helyzeten, de azért mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor végre kimentünk a fák közül. A kastély messziről:
És a kastély napsütésben közelről:
Ez pedig reggeli videó a semmi közepén:

Na de ne tessék ám bedőlni, a középkori hangulat nem csak a díszletek miatt van. Nem csak internet nem volt, hanem még térerő sem. 4 napig!!! Az egész épületben volt egy darab "médiaterem" három darab számítógéppel, amit 10 perces türelmes várakozás után lehetett csak bekapcsolni. A telefonok pedig csak kint működtek. A kellemetlenséget még a hideg is fokozta. Én kértem extratakarót, tehát két dunyhával (!) aludtam, nem volt melegem. Amikor június 21én, azaz a nyár hivatalos első napjának reggelén felébredtünk, örömmel vettük észre, hogy be van kapcsolva a fűtés. Még mindig kabátkában járunk, elviselhetetlen.

Volt azért ennél elviselhetetlenebb is, ami végképp betette a kaput a jó hangulatnak. Szombaton, az első teljes Wendgräbenben töltött napon egy tárgyalási folyamatot modelleztünk. Klasszikus helyzet: alapkonfliktus, 5 fiktív ország különböző érdekekkel, 1békéltető, EU-szerű szervezet, a cél egy közös nyilatkozat kialkudása. Tehát kompromisszumokat kel kötni, tárgyalni kell másokkal, érvelni a saját álláspont mellett. Remekül indult a dolog, kezdett visszatérni a csoportba az élet. Aztán pedig bedurvult a román srác. Elvileg mi egy oldalon álltunk, de annyira agresszív volt, hogy egy idő után inkább nem állt vele szóba az én csapatom sem. Tényleg borzalmas volt. Nem csak a tárgyalásokat rontotta így el, hanem a maradék játékkedvünket is elvette. A végén persze nem bírtam ki, és az értékelő körben megjegyeztem, hogy talán lehetett volna kicsit több kompromisszummal játszani, mire nekem támadt, hogy nincs igazam. A többiek szerint igazam volt.

Az egyetlen elégtételem, hogy úgy tűnik, kiesett ezzel a csoportból, nem sokan barátkoznak vele azóta, és ő sem keresi kifejezetten a társaságot. Hülye fasz, megérdemli.

Szerencsére másnap megint volt kirándulás, de most nem csak az erdőig jutottunk, hanem egészen Magdeburgig. Szép, napsütéses délután volt, de azért a kabát maradt. Megint fényképeztem Marcinak villamosokat, de a fő projekt a vásárlás volt. Mert az ellátás is hagyott némi kívánnivalót maga után a kastélyban, éhesek voltunk, na. Utána megnéztük a magdeburgi dómot, szép, gótikus nagy templom.
Ebben gyűjtötték állítólag a búcsúcédulákból befolyt pénzt:
Magdeburgban van egy Hundertwasser-ház is. Sokkal nagyobb, mint a bécsi, aki ott van, mindenképpen nézze meg, mert egészen fantasztikus.
Tényleg nincsen rajta két egyforma ablak, mint ahogy két egyforma oszlop sem. Az egyikre felcsimpaszkodtam.
Amikor másnap elindultunk haza, annyira boldogok voltunk! Nem volt rossz a program, meg egyébként maga a kastély is nagyon szép volt, csak valahogy úgy jöttek össze a dolgok, hogy rossz hangulata lett az egésznek. És amikor hazaérkeztem, fogadott a rideg valóság: megint a lakótársammal lehetek. Egyre borzalmasabb, és én sajnos egyre nehezebben viselem. Annyira félelmetesen ostoba és primitív szerencsétlen, hogy nincsenek rá szavaim. A többiek röhögnek egy-egy megjegyzésén, én viszont nem tudok, mert négy hónapja töményen kapom ezeket, és én már tudom, hogy az apró hülyeségeit egyáltalán nem azért mondja, mert viccnek szánja őket, hanem tényleg ennyire sötét. Emellé persze energiavámpír is. Elviselhetetlen.

Halle

Mikor anyáék hazamentek Berlinből, Bencével becsatlakoztunk hozzájuk Halléig. A városka azért érdekes, mert ott töltöttünk 1989-1991 között két évet. Közvetve vagy közvetlenül, de a család minden tagja nagyon sok pozitívumot köszönhet ennek az időszaknak. Én pl itt tanultam meg németül, ami nélkül többek között nem lennék most Berlinben. Igazán kár lenne.

A többiek utoljára másfél éve voltak ott, én 19 éve. Mégis, voltak emlékeim, magam is meglepődtem, hogy némelyik mennyire pontos volt. És persze volt, ami nem, de ez a kevésbé furcsa talán. A városból semmire sem emlékszem, de szerintem nem is nagyon volt nekem közöm hozzá. A környéken jártam oviba, aztán iskolába, és folyton az utcán játszottam a barátaimmal, de azt is a környéken.

Csak egy házsornyira volt az óvodám:
A konyhaablakból lehetett látni az iskolámat, a Talamtschulét. Ma már nem így hívják.
Ez pedig a házunk, Schülershof 2.
A negyedik emeleti, baloldali lakás volt a miénk (itt felülről a második.)
Ami legfelül középen látszik ablak, amit egy kicsit eltakar egy ág, az volt a hálószobám.
Ezen a lejtőn tanított meg a Bence rengeteg esés árán biciklizni.
Ezt az érmét pedig a régi házunk előtt találtam. Gondoltam, hátha szerencsét hoz.
Majd egyszer biztos szerencsét is fog hozni, de nem akkor éppen. Ugyanis Bencével Berlinbe egy ún Mitfahrergelegenheittal mentünk volna vissza. Ez úgy működik, hogy ha valaki autóval utazik valahova, de nem akar egyedül menni, akkor meghirdeti a szabad helyeit, akik meg bejelentkeznek rá, fizetnek neki valamennyit. Jóval olcsóbb, mint a vonat. A mi leendő Mitfahrerünk pedig írt egy sms-t, hogy bocs, de lerobbant az autója, nem megy Berlinbe. Mi addigra már Halléban voltunk, és nyilván mindkettőnknek időre kellett visszaérnünk. Nagy nehezen találtunk egy kávézót, ahol volt net, és kerestünk egy másikat, az utolsó előtti pillanatban. Végül találtunk, és nagyon hamar fel is értünk, nem késett el egyikünk sem.

De egy vicces jelenet volt az autóban. Újabban rá vagyok kattanva arra, hogy sok zöldséget és gyümölcsöt egyek, és vettem magamnak az útra Halléban egy előre elkészített gyümölcssalit. Mi hátul ültünk, és mikor elkezdtem enni, előre nyújtottam a tálkámat, hogy kérnek-e belőle a többiek. A söfőrlány nem kért, az anyósülésen ülő kopasz fiatalember viszont azonnal magához vette a salit, és a felét befalta. Mi csak lestük hátulról, hogy vajon mikor adja vissza, nagyon kellemetlen volt. Nem tudom, mit gondolhatott, mert egy idő után lerakta maga elé a megmaradt salátát. Talán hogy hátha jó lesz az még később. Na, akkor kértük vissza. Így jár, aki udvarias :)

St Christopher Day

Dávid pár napra Berlinbe látogatott, és mi mást néztünk volna meg, mint egy jó kis melegnapi fesztivált? Véletlenül keveredtünk oda, de végül nagyon sokáig maradtunk, mert nagyon menő volt. A Nollendorfplatz mellett kezdődik a melegnegyed, az egyik utcában ez volt a fesztivál bejárata.

Ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy minden parlamenti párt képviseltette magát. MINDEGYIK. Voltak rendesen felszerelt sátrak, nem csak "magánemberként" sétált arra egy-két bátrabb képviselő, mint otthon. A CDU-sátor azt hirdeti, hogy a fekete (a konzervatív párt színe) mellett a színes is menő.
Az FDP-nél persze minden Guido Westerwellével volt tele. Azért az erénykerék jobb volt a Volton.
Voltak természetesen árusok is, igenjó portékával. A kalap viszont pimaszul sokba került, úgyhogy csak közös kép van.
Közös kép azonban nem csak a kalappal van, hanem a fesztivál talán legnagyobb celebjével, magával Mr Leather Germanyvel is. Dáviddal alig bírtuk ki hangos hahotázás nélkül, mert mint látjátok, a képre még rákerült Mr Fetish is. Mindennél viccesebb volt!

Nagyon jó volt látni a fesztivált, és közben végig azon gondolkoztunk, hogy vajon Magyarország mikor jut el erre a szintre. Sokára van az még, főleg, hogy a legfrissebb hírek szerint heteró büszkeség napját tartanak Budapesten. Gratulálok. Itt meg még a helyi BKV is sátorral vonult ki.

Hanns Seidel Alapítvány, Brüsszel

Hosszú út után este végre megérkeztünk Brüsszelbe. Szerencsére itt nem volt program már aznapra, csak a vacsi. Utána meg nekiindultunk a városnak. Az isteni háta mögötti Gummersbach és Würzburg után nagyon élveztük végre a nagyvárost. Az első este első képe. (Egyébként egy idő után a lett lány, Anete már csak japánnak hívott, mert folyton fényképeztem. De azért persze később a képek mindenkinek tetszettek.) Brussels by night.

Másnap délelőtt rettenetesen unalmas előadások voltak. Sajnos előre sejtettem, hogy ez lesz, mert az EU-s témák önmagukban sem hoznak lázba különösebben, ha meg fejlesztéspolitikával és lobbival van ötvözve, akkor azt nem sok mindennel lehetne überelni. Viszont az ebédszünet elég hosszú volt ahhoz, hogy meglépjünk. Azért volt ennek különleges jelentősége, mert Würzburgban még kabátban és sálban is fáztunk, viszont Brüsszelre beköszöntött a nyár. Egészen a közelben volt egy park, ott heverésztünk a napsütésben, míg a kevésbé szemfülesek, akik az épületben maradtak, kínos smalltalkokat folytattak mindenféle emberekkel. Jobban jártunk.

Délután a parlamentben voltunk. Voltam már ott, akkor sokkal menőbb volt, nem is egy óránk volt. Most viszont be lehetett menni a plenáris terembe is.
Este pedig nyilván ismét mentünk a városba. Ezt a képet csak azért csináltam, hogy látszódjon, mennyire világos volt. Ez ugyanis 22:15kor készült. Nem vicc.
De nem csak ettől volt nevezetes az este, hanem attól is, hogy életemben először ittam sört. IGEN! Ugyan "csak" meggyeset, aminek a többiek szerint semmi sör íze nincsen (de), de akkor is, sört ittam. A bizonyíték:
A harmadik napon elmentünk a SHAPE-be, ami a NATO európai stratégiai központja. Voltak menő és érdekes előadások a Balkánról meg Afganisztánról, olyan katonáktól, akik megjárták ezeket a helyeket. Tényleg lenyűgöző volt, amiket mondtak és ahogy beszéltek. A mosdóban pedig találtunk egy ottfelejtett katonasapkát. Nem lehetett kihagyni.
Délután pedig elbuszoztunk a közeli Waterlooba, megtekinteni az 1815-ös csata emlékközpontját. Nem volt annyira izgis, a dombra felmászni viszont annál inkább. Sokkal magasabb, mint ahogy a képen látszik.
Az előző csoportoktól hallottunk rémtörténeteket, hogy mennyi idő alatt tették meg a Brüsszel-Berlin távolságot busszal. A legszerencsétlenebbek 14 órát mentek, mert dugók voltak. Én iszonyatosan megijedtem ettől, úgyhogy Eszter segítségével foglaltam magamnak repülőjegyet. Szombaton ment a busz, aznapra viszont 70 euró lett volna a repjegy, péntek estére csak 22. Egy brüsszeli este kihagyása sokkal jobb a 14 órás buszútnál. Elbúcsúztam a többiektől, majd péntek este kimentem a reptérre teljesen jó időben, ahol gyanúsan nem volt kiírva a gépem. És akkor itt szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, hogy nem minden fapados repülő Charleroi-ról indul... A másik reptér, ahonnan pl az Easyjet is megy, 70 km-re van onnan, a város másik oldalán. A taxis 120 euróért vitt volna el, tömegközlekedéssel pedig esélyem sem volt. Képzelhető, mennyire dühös voltam magamra, amiért nem néztem meg százszor a rohadt foglalásomat.

Nagy nehezen visszavergődtem a szállásunkhoz (mert mást nem nagyon tudtam tenni), és ott már a kapuban szembejött velem az egész társaság. Végig azon gondolkoztam, hogy milyen történetet meséljek nekik, miért ragadtam Brüsszelben, annyira kínos az igazság. De végül inkább elmondtam. Valószínűleg látták rajtam, hogy nagyon ki vagyok borulva, úgyhogy megölelgettek, vigasztalgattak, majd a szerb srác hazazavart, hogy szedjem össze magam, felejtsem el a történteket, aztán csatlakozzak hozzájuk. Ez a jelenet is hozzájárult ahhoz, hogy meg jobban megkedveljem a csoportomat. Srecko nem volt velünk Gummersbachban, Drezda meg már nagyon régen volt, de most összebarátkozunk. Nagyon jó arc, bár finoman szólva konzervatív világnézetű. Pl előadta, hogy ő a barátom helyében tuti nem engedett volna ki Berlinbe öt hónapra, mert ki tudja, hogy egy ilyen felvilágosult gondolkodású és emancipált nő mit tesz kint nélküle. Igyekeztem bóknak venni ezt a mondatát, pedig egyáltalán nem annak szánta... De azért az este nagyon jó volt, amikor már végre túltettem magam a repülős malőrön.

Másnap pedig kezdődött a buszozás, iszonyatosan nagy szerencsénk volt végül, mert 10 órán belül hazaértünk. Cserébe elveszett a laptopkábelem. Teljes rejtély, hogy hogyan, ugyanis a buszon volt. A busztársaság nem találta állítólag, nálam sem volt, és más sem pakolta össze véletlenül. Most, 10 nappal később végül kénytelen voltam venni magamnak egyet, irtó drágán, de már muszáj volt. Cserébe blogolok is.

Friedrich Ebert Alapítvány, Würzburg

Tisztában vagyok vele teljesen, hogy elmondhatatlanul régen írtam blogot. Elvonási tüneteim voltak, és nem az én hibámból történt, de erről a kellemetlenségről a következő posztban többet. Gummersbach után két napot otthon voltunk, nyilván nem volt elég a pihenésre. Vasárnap továbbindultunk a következő pártalapítványhoz. Gummersbachban Matt, az amerikai srác végig azon puffogott, hogy micsoda liberális agymosás folyik ott (nem), de majd milyen jó lesz Würzburgban, ahol tisztességes ideológiát ismerhetünk meg, a szociáldemokráciát. Olgával, az orosz lánnyal, aki szintén meggyőződésből van az FDP-nél nem győztünk ezen szórakozni.

Viszont ennek megfelelő volt a hozzáállásom a tréninghez: szoci agymosás a világtól elzárva, mindentől messze, nincs menekvés. Keményen is kezdődött, mert délután érkeztünk meg, és a vacsora után volt még jócskán program, pihenőidő fel sem merült. Kb 5 perc után előkerült az előző hét slágertémája, az azonos neműek házassága és adoptálási joga. Ami most csak azért volt kínos, mert aki életében látott már meleg férfit, az látta, hogy a trénerünk sem a lányokat kedveli. Nagyon jófej volt, de a kezdet a téma miatt kicsit döcögősre sikerült. Olgával igyekeztünk oldani a helyzetet és terelni veszettül.

Este végre előkerült a Weinstube (borsarok) kulcsa is. Az intézmény csak azért volt, mert a legközelebbi lakott ház jó félórára volt hegynek lefelé, tehát esélytelen volt, hogy bemenjünk a városba. Viszont a borok a környékről valók voltak. A választókörzeti utazásom is Frankföldre volt, most is voltam megint négy napot, ezek után azt kell mondanom, hogy Frankföld menő. A rozék meg egyszerűen mindennél finomabbak. Le is kellett fényképeznem. Ezt a márkát bátran vegyétek, ha meglátjátok, nem fogtok csalódni!
Nagyon menő volt egyébként már a tréning elején, hogy a srác megkérdezte, hogy miket várunk az egésztől. Általános, minden tréning elején felteszik a kérdést. Igenám, de most tényleg átalakították ennek megfelelően a programot. Mondtuk, hogy szeretnénk sok csoportmunkát, sok lehetőséget vitákra, megkaptuk. Nagyon értékeltük is a végén. Amit kevésbé, hogy mentünk várost nézni Würzburgba, csak nem úgy sült el, ahogy szerettük volna. Nem egyszerű városnézés volt ugyanis, hanem "politikai". Ez azt jelentette, hogy a kastélyba, ami a világörökség része, nem mentünk be, így nem láthattuk a világ legnagyobb egybefüggő freskóját. Persze túléltem, de nem mindennap jutok el Würzburgba. Cserébe mindent megtudtunk a városi zsidóság történetéről. Idegesítően sokat, szinte semmi másról nem volt szó. Többen szóvá is tettük, hogy eljött a pont, amikor inkább lemaradtunk a csoporttól, csak ne kelljen még egy zsidó történetet meghallgatni. Értem én a németek bűntudatát, de vannak határok, és mint említettem, Würzburg sem éppen emiatt ismert.
Mindenhol van egy csomó "Stolperstein", amik arra emlékeznek, hogy a házból hány zsidónak mondott embert hurcoltak el a nácik. Nem csak úgy, mint a Király utcában egy pár, tényleg sok, ez azért elég jól is néz ki. Magyarul sajnos nem tudom, hogy mondják, de a lényeg, hogy kiállnak a kövezetből, hogy megbotolj bennünk (=emlékezz).
Würzburgnak van egy része, ami egészen olyan, mint Prága. Adela, a cseh lány szerint nem. Nekem azért visszajöttek a prágai emlékeim :)

Volt egy teljes nap, amit Nürnbergben töltöttünk, az szuper volt. Egyéb programok mellett megnéztük délután az egykori NSDAP pártgyűléseknek helyet adó épületegyüttest. A bejárat:
A legnagyobb épület, ami a Colosseum mintájára épült a tó túloldaláról. A funkciója az volt, hogy egyszer egy évben a Führer ott tarthassa meg a legfontosabb beszédét.
Ez pedig egy hatalmas tribün, középen ült Hitler, előtte meg vonult és tisztelgett a nép. Az egészben azt bírtam a legjobban, hogy tökéletes példája annak, hogy a németek hogyan dolgozzák fel a történelmüket (a bűntudatot leszámítva). A gigantikus komplexumot nem bontották le, nem zárták le, hanem használják. Pl ezen a képen ugyan nem látszik, de amikor ott voltunk, javában zajlottak az egyik legnagyobb német zenei fesztiválnak, a Rock am Ringnek az előkészületei. Ott, a náci pártgyűlések helyén. Szerintem menő.
Ekkor már nem a meleg tréner volt velünk, hanem egy harmincegynéhány éves csaj, aki a píszí német kifejezéssel élve migrációs háttérrel rendelkezik. Néhányszor volt már Magyarországon, úgyhogy figyelemmel kíséri a politikai eseményeket, viszont azért nagyon nincs otthon a témában. Megkért, hogy meséljek már neki, mi ez a Jobbik izé. Ebéd közben és visszafelé a buszon rögtönzött kiselőadást tartottam neki a magyar belpolitikáról 2002-től napjainkig, de érdeklődve hallgatta végig. Aztán mikor megkérdezte, hogy minden korombeli ennyire otthon van-e a belpolitikában, akkor már kénytelen voltam bevallani, hogy nem egészen kívülről szemléltem az eseményeket. Sokáig tartott az út, úgyhogy sokat beszélgettünk, elmeséltem neki, hogy mi történt az SZDSZ-szel és mi történt a csipetcsapatunkkal. Megdöbbenve és tisztelettel hallgatta. Úgyhogy srácok, van egy német szoci rajongónk:)

De tényleg összebarátkoztunk, váltottunk is e-mailcímeket, mondta, hogy megpróbál segíteni vmi állást találni. Németországban nem nagyon akarnék maradni, de mondott pár dolgot, ami talán segíthet. Másnap pedig már úgy köszönt el tőlem, hogy na, sok sikert, FDP-Tussi, amit kb úgy lehetne lefordítani, hogy libsi kiscsaj. Szóval kellemesen kellett csalódnom a szocikban:)

Szerdán pedig indultunk tovább Brüsszelbe, busszal.