Ez az út már rosszul indult. Ugyanis a 22 fős csoportból 16an mentünk csak, ami nagyon-nagyon kínos volt. Szerencsére most nem tartott legalább olyan sokáig az út, mint eddig mindig, csak másfél órára mentünk Berlintől. A csoport hangulata elég nyomott volt, az egész út alatt mindenki olvasott vagy zenét hallgatott, de senki sem beszélgetett. Néhány emberről tudtuk, hogy állásinterjúkra ment, azért nem jött velünk, de pár ember egyszercsak, hirtelenjében megbetegedett. Ismert a betegség más csoportokban is, a köznyelv Stiftungsgrippének hívja, ami szabadfordításban utazási undort jelent (Stiftungsreise = alapítványi út). Ez most jelentkezett nálunk először számottevő mértékben.
Aztán megérkeztünk Wendgräbenbe. Az utolsó 20 km-t már nem autópályán, hanem egyre kisebb utakon tettük meg. Egy idő után már csak néztem, hogy milyen kis ösvénykékre kanyarodik rá a busz, és még mindig volt kisebb. A kastély nagyon szép, de egészen középkori. Mikor megérkeztünk, még elmentünk a vacsi előtt sétálni egy kicsit, a környező erdőbe, mert más nem nagyon volt. Mindennél viccesebb volt, ahogy a városi környezethez szokott emberek bemerészkedtek az erdőbe. Egyre közelebb húzódtunk egymáshoz, és közben rémtörténeteket meséltünk egymásnak medvékről és kullancsokról. A békáktól nagyon megijedtünk, amikor elkezdtek kuruttyolni. Persze viccelődtünk a helyzeten, de azért mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor végre kimentünk a fák közül. A kastély messziről:
És a kastély napsütésben közelről:
Ez pedig reggeli videó a semmi közepén:
Na de ne tessék ám bedőlni, a középkori hangulat nem csak a díszletek miatt van. Nem csak internet nem volt, hanem még térerő sem. 4 napig!!! Az egész épületben volt egy darab "médiaterem" három darab számítógéppel, amit 10 perces türelmes várakozás után lehetett csak bekapcsolni. A telefonok pedig csak kint működtek. A kellemetlenséget még a hideg is fokozta. Én kértem extratakarót, tehát két dunyhával (!) aludtam, nem volt melegem. Amikor június 21én, azaz a nyár hivatalos első napjának reggelén felébredtünk, örömmel vettük észre, hogy be van kapcsolva a fűtés. Még mindig kabátkában járunk, elviselhetetlen.
Volt azért ennél elviselhetetlenebb is, ami végképp betette a kaput a jó hangulatnak. Szombaton, az első teljes Wendgräbenben töltött napon egy tárgyalási folyamatot modelleztünk. Klasszikus helyzet: alapkonfliktus, 5 fiktív ország különböző érdekekkel, 1békéltető, EU-szerű szervezet, a cél egy közös nyilatkozat kialkudása. Tehát kompromisszumokat kel kötni, tárgyalni kell másokkal, érvelni a saját álláspont mellett. Remekül indult a dolog, kezdett visszatérni a csoportba az élet. Aztán pedig bedurvult a román srác. Elvileg mi egy oldalon álltunk, de annyira agresszív volt, hogy egy idő után inkább nem állt vele szóba az én csapatom sem. Tényleg borzalmas volt. Nem csak a tárgyalásokat rontotta így el, hanem a maradék játékkedvünket is elvette. A végén persze nem bírtam ki, és az értékelő körben megjegyeztem, hogy talán lehetett volna kicsit több kompromisszummal játszani, mire nekem támadt, hogy nincs igazam. A többiek szerint igazam volt.
Az egyetlen elégtételem, hogy úgy tűnik, kiesett ezzel a csoportból, nem sokan barátkoznak vele azóta, és ő sem keresi kifejezetten a társaságot. Hülye fasz, megérdemli.
Szerencsére másnap megint volt kirándulás, de most nem csak az erdőig jutottunk, hanem egészen Magdeburgig. Szép, napsütéses délután volt, de azért a kabát maradt. Megint fényképeztem Marcinak villamosokat, de a fő projekt a vásárlás volt. Mert az ellátás is hagyott némi kívánnivalót maga után a kastélyban, éhesek voltunk, na. Utána megnéztük a magdeburgi dómot, szép, gótikus nagy templom.
Ebben gyűjtötték állítólag a búcsúcédulákból befolyt pénzt:
Magdeburgban van egy Hundertwasser-ház is. Sokkal nagyobb, mint a bécsi, aki ott van, mindenképpen nézze meg, mert egészen fantasztikus.
Tényleg nincsen rajta két egyforma ablak, mint ahogy két egyforma oszlop sem. Az egyikre felcsimpaszkodtam.
Amikor másnap elindultunk haza, annyira boldogok voltunk! Nem volt rossz a program, meg egyébként maga a kastély is nagyon szép volt, csak valahogy úgy jöttek össze a dolgok, hogy rossz hangulata lett az egésznek. És amikor hazaérkeztem, fogadott a rideg valóság: megint a lakótársammal lehetek. Egyre borzalmasabb, és én sajnos egyre nehezebben viselem. Annyira félelmetesen ostoba és primitív szerencsétlen, hogy nincsenek rá szavaim. A többiek röhögnek egy-egy megjegyzésén, én viszont nem tudok, mert négy hónapja töményen kapom ezeket, és én már tudom, hogy az apró hülyeségeit egyáltalán nem azért mondja, mert viccnek szánja őket, hanem tényleg ennyire sötét. Emellé persze energiavámpír is. Elviselhetetlen.
Aztán megérkeztünk Wendgräbenbe. Az utolsó 20 km-t már nem autópályán, hanem egyre kisebb utakon tettük meg. Egy idő után már csak néztem, hogy milyen kis ösvénykékre kanyarodik rá a busz, és még mindig volt kisebb. A kastély nagyon szép, de egészen középkori. Mikor megérkeztünk, még elmentünk a vacsi előtt sétálni egy kicsit, a környező erdőbe, mert más nem nagyon volt. Mindennél viccesebb volt, ahogy a városi környezethez szokott emberek bemerészkedtek az erdőbe. Egyre közelebb húzódtunk egymáshoz, és közben rémtörténeteket meséltünk egymásnak medvékről és kullancsokról. A békáktól nagyon megijedtünk, amikor elkezdtek kuruttyolni. Persze viccelődtünk a helyzeten, de azért mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor végre kimentünk a fák közül. A kastély messziről:
És a kastély napsütésben közelről:
Ez pedig reggeli videó a semmi közepén:Na de ne tessék ám bedőlni, a középkori hangulat nem csak a díszletek miatt van. Nem csak internet nem volt, hanem még térerő sem. 4 napig!!! Az egész épületben volt egy darab "médiaterem" három darab számítógéppel, amit 10 perces türelmes várakozás után lehetett csak bekapcsolni. A telefonok pedig csak kint működtek. A kellemetlenséget még a hideg is fokozta. Én kértem extratakarót, tehát két dunyhával (!) aludtam, nem volt melegem. Amikor június 21én, azaz a nyár hivatalos első napjának reggelén felébredtünk, örömmel vettük észre, hogy be van kapcsolva a fűtés. Még mindig kabátkában járunk, elviselhetetlen.
Volt azért ennél elviselhetetlenebb is, ami végképp betette a kaput a jó hangulatnak. Szombaton, az első teljes Wendgräbenben töltött napon egy tárgyalási folyamatot modelleztünk. Klasszikus helyzet: alapkonfliktus, 5 fiktív ország különböző érdekekkel, 1békéltető, EU-szerű szervezet, a cél egy közös nyilatkozat kialkudása. Tehát kompromisszumokat kel kötni, tárgyalni kell másokkal, érvelni a saját álláspont mellett. Remekül indult a dolog, kezdett visszatérni a csoportba az élet. Aztán pedig bedurvult a román srác. Elvileg mi egy oldalon álltunk, de annyira agresszív volt, hogy egy idő után inkább nem állt vele szóba az én csapatom sem. Tényleg borzalmas volt. Nem csak a tárgyalásokat rontotta így el, hanem a maradék játékkedvünket is elvette. A végén persze nem bírtam ki, és az értékelő körben megjegyeztem, hogy talán lehetett volna kicsit több kompromisszummal játszani, mire nekem támadt, hogy nincs igazam. A többiek szerint igazam volt.
Az egyetlen elégtételem, hogy úgy tűnik, kiesett ezzel a csoportból, nem sokan barátkoznak vele azóta, és ő sem keresi kifejezetten a társaságot. Hülye fasz, megérdemli.
Szerencsére másnap megint volt kirándulás, de most nem csak az erdőig jutottunk, hanem egészen Magdeburgig. Szép, napsütéses délután volt, de azért a kabát maradt. Megint fényképeztem Marcinak villamosokat, de a fő projekt a vásárlás volt. Mert az ellátás is hagyott némi kívánnivalót maga után a kastélyban, éhesek voltunk, na. Utána megnéztük a magdeburgi dómot, szép, gótikus nagy templom.
Ebben gyűjtötték állítólag a búcsúcédulákból befolyt pénzt:
Magdeburgban van egy Hundertwasser-ház is. Sokkal nagyobb, mint a bécsi, aki ott van, mindenképpen nézze meg, mert egészen fantasztikus.
Tényleg nincsen rajta két egyforma ablak, mint ahogy két egyforma oszlop sem. Az egyikre felcsimpaszkodtam.
Amikor másnap elindultunk haza, annyira boldogok voltunk! Nem volt rossz a program, meg egyébként maga a kastély is nagyon szép volt, csak valahogy úgy jöttek össze a dolgok, hogy rossz hangulata lett az egésznek. És amikor hazaérkeztem, fogadott a rideg valóság: megint a lakótársammal lehetek. Egyre borzalmasabb, és én sajnos egyre nehezebben viselem. Annyira félelmetesen ostoba és primitív szerencsétlen, hogy nincsenek rá szavaim. A többiek röhögnek egy-egy megjegyzésén, én viszont nem tudok, mert négy hónapja töményen kapom ezeket, és én már tudom, hogy az apró hülyeségeit egyáltalán nem azért mondja, mert viccnek szánja őket, hanem tényleg ennyire sötét. Emellé persze energiavámpír is. Elviselhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése