Hanns Seidel Alapítvány, Brüsszel

Hosszú út után este végre megérkeztünk Brüsszelbe. Szerencsére itt nem volt program már aznapra, csak a vacsi. Utána meg nekiindultunk a városnak. Az isteni háta mögötti Gummersbach és Würzburg után nagyon élveztük végre a nagyvárost. Az első este első képe. (Egyébként egy idő után a lett lány, Anete már csak japánnak hívott, mert folyton fényképeztem. De azért persze később a képek mindenkinek tetszettek.) Brussels by night.

Másnap délelőtt rettenetesen unalmas előadások voltak. Sajnos előre sejtettem, hogy ez lesz, mert az EU-s témák önmagukban sem hoznak lázba különösebben, ha meg fejlesztéspolitikával és lobbival van ötvözve, akkor azt nem sok mindennel lehetne überelni. Viszont az ebédszünet elég hosszú volt ahhoz, hogy meglépjünk. Azért volt ennek különleges jelentősége, mert Würzburgban még kabátban és sálban is fáztunk, viszont Brüsszelre beköszöntött a nyár. Egészen a közelben volt egy park, ott heverésztünk a napsütésben, míg a kevésbé szemfülesek, akik az épületben maradtak, kínos smalltalkokat folytattak mindenféle emberekkel. Jobban jártunk.

Délután a parlamentben voltunk. Voltam már ott, akkor sokkal menőbb volt, nem is egy óránk volt. Most viszont be lehetett menni a plenáris terembe is.
Este pedig nyilván ismét mentünk a városba. Ezt a képet csak azért csináltam, hogy látszódjon, mennyire világos volt. Ez ugyanis 22:15kor készült. Nem vicc.
De nem csak ettől volt nevezetes az este, hanem attól is, hogy életemben először ittam sört. IGEN! Ugyan "csak" meggyeset, aminek a többiek szerint semmi sör íze nincsen (de), de akkor is, sört ittam. A bizonyíték:
A harmadik napon elmentünk a SHAPE-be, ami a NATO európai stratégiai központja. Voltak menő és érdekes előadások a Balkánról meg Afganisztánról, olyan katonáktól, akik megjárták ezeket a helyeket. Tényleg lenyűgöző volt, amiket mondtak és ahogy beszéltek. A mosdóban pedig találtunk egy ottfelejtett katonasapkát. Nem lehetett kihagyni.
Délután pedig elbuszoztunk a közeli Waterlooba, megtekinteni az 1815-ös csata emlékközpontját. Nem volt annyira izgis, a dombra felmászni viszont annál inkább. Sokkal magasabb, mint ahogy a képen látszik.
Az előző csoportoktól hallottunk rémtörténeteket, hogy mennyi idő alatt tették meg a Brüsszel-Berlin távolságot busszal. A legszerencsétlenebbek 14 órát mentek, mert dugók voltak. Én iszonyatosan megijedtem ettől, úgyhogy Eszter segítségével foglaltam magamnak repülőjegyet. Szombaton ment a busz, aznapra viszont 70 euró lett volna a repjegy, péntek estére csak 22. Egy brüsszeli este kihagyása sokkal jobb a 14 órás buszútnál. Elbúcsúztam a többiektől, majd péntek este kimentem a reptérre teljesen jó időben, ahol gyanúsan nem volt kiírva a gépem. És akkor itt szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, hogy nem minden fapados repülő Charleroi-ról indul... A másik reptér, ahonnan pl az Easyjet is megy, 70 km-re van onnan, a város másik oldalán. A taxis 120 euróért vitt volna el, tömegközlekedéssel pedig esélyem sem volt. Képzelhető, mennyire dühös voltam magamra, amiért nem néztem meg százszor a rohadt foglalásomat.

Nagy nehezen visszavergődtem a szállásunkhoz (mert mást nem nagyon tudtam tenni), és ott már a kapuban szembejött velem az egész társaság. Végig azon gondolkoztam, hogy milyen történetet meséljek nekik, miért ragadtam Brüsszelben, annyira kínos az igazság. De végül inkább elmondtam. Valószínűleg látták rajtam, hogy nagyon ki vagyok borulva, úgyhogy megölelgettek, vigasztalgattak, majd a szerb srác hazazavart, hogy szedjem össze magam, felejtsem el a történteket, aztán csatlakozzak hozzájuk. Ez a jelenet is hozzájárult ahhoz, hogy meg jobban megkedveljem a csoportomat. Srecko nem volt velünk Gummersbachban, Drezda meg már nagyon régen volt, de most összebarátkozunk. Nagyon jó arc, bár finoman szólva konzervatív világnézetű. Pl előadta, hogy ő a barátom helyében tuti nem engedett volna ki Berlinbe öt hónapra, mert ki tudja, hogy egy ilyen felvilágosult gondolkodású és emancipált nő mit tesz kint nélküle. Igyekeztem bóknak venni ezt a mondatát, pedig egyáltalán nem annak szánta... De azért az este nagyon jó volt, amikor már végre túltettem magam a repülős malőrön.

Másnap pedig kezdődött a buszozás, iszonyatosan nagy szerencsénk volt végül, mert 10 órán belül hazaértünk. Cserébe elveszett a laptopkábelem. Teljes rejtély, hogy hogyan, ugyanis a buszon volt. A busztársaság nem találta állítólag, nálam sem volt, és más sem pakolta össze véletlenül. Most, 10 nappal később végül kénytelen voltam venni magamnak egyet, irtó drágán, de már muszáj volt. Cserébe blogolok is.